Jakabffy Elemér emlékiratai (5.): 3/5

 
Nem hiszem, hogy akadt valaha jelölt, aki úgy mulatott bukásán, mint én ez alkalommal.
 
Mivel a liberális párt a községi választások kiírását már elkerülhetetlennek látta, és a mezőgazdasági kamarai választásokból meggyőződhetett arról, hogy a népkisebbségek hajlandóságot mutatnak a hivatalos listák támogatására, ha azokon számarányuknak csak megközelítően elég helyet kapnak, az 1925. év őszén már nem gátolta a Magyar Párt egyes tagozatainak megszervezését és az ehhez szükséges helyi közgyűlések megtartását.
 
Ezt a lehetőséget alaposan kihasználtuk és így nekem is, mint a párt egyik alelnökének, szerep jutott az egyes tagozati gyűléseken a központ képviselőjeként. November 15-ikén Dicsőszentmártonban, 22-ikén pedig Szatmáron voltam a gyűlések vezérszónoka.
 
Szatmári szereplésemmel kapcsolatban olyan kedves emlékem is van, amit lerögzíteni érdemesnek tartok.
 
A gyűlést megelőzően a püspöki palotában – ahol Gyárfás Elemérrel laktam – felkeresett Sulyok István és Paál Árpád. Kedélyesen elbeszélgettünk, miközben Sulyok megemlítette, hogy közel egy esztendeje volt először Szatmáron, amikor itt Tessitori Nóra szavaló estélyt rendezett. A művésznő ekkor többek között elszavalta Petőfinek Csalogányok és pacsirták című költeményét is, amelyet 1846-ban Szatmáron írt. Ennek utolsó szakaszáért azután Tessitori nagy bajba került. A rendőrhatóság kiküldötte ebben irredenta propagandát látott, amiértis a művésznőt az előadás végén – szavaló ruhájában – a rendőrségre kísérte és ott hat órán át vallatta.
 
Sulyok elbeszélése után nagy nyugalommal megjegyeztem, hogy előadásomat én is ezzel a versszakasszal fejezem majd be. Lett erre nagy ijedség. Gyárfás és Paál kértek, álljak el szándékomtól, hiszen én vagyok az első szónok, és így, ha ezt elmondom, bizonyosan feloszlatják a gyűlést, így ők hiába jöttek, beszédüket már el nem mondhatják. Én hajthatatlan maradtam. Meg kell állapítanom – mondottam –, változtak-e már az idők. E vers elmondásának következményei erre a legjobb bizonyítékot adhatják.
 
Ezrekre menő tömeg, zsúfolásig megtöltötte a termet. Az elnöki emelvényen nemcsak a rendőrhatóság, de a katonaság képviselője is helyet foglalt. Ez talán reményt nyújtott Gyárfásnak, hogy mégis meggondolom magam. De csalódott. Beszédemet így fejeztem be:
 
A diplomaták nem szentimentálisak. Hiába könyörögnek, hiába sóhajtoznak a népek, könyörgéseik és sóhajaik süket fülekre találnak mindaddig, amíg az ok, amelyért könyörögnek, a hatalmasok érdekeit nem sérti. De amikor azt látják, hogy a maguk jól felfogott érdekében a könyörgőkön, a sóhajtozókon segíteni kell, akkor eszükbe jut a nagylelkűség, akkor eszükbe jut a kultúra követelménye, akkor eszükbe jut a humanitás, és akkor megoldják a rabszolga-kereskedelmet, az ópiumkereskedelmet és – a kisebbségi kérdést. Ez az időpont pedig, amikor a kisebbségek lehetetlen helyzete már a világhatalmak érdekeit is sérti, elérkezett.
 
A kisebbségeknek azonban bölcsen kell viselkedniök. Be kell bizonyítanunk, hogy minden lépés, amit a hatalmasak érdekünkben tesznek, az ő érdekükben is áll. Igazolnunk kell, hogy minden szabadság, amit nekünk juttatnak, nem destruál, de haladást szolgál. Nekünk bizonyítanunk kell, hogy önmagunkban is értékek vagyunk, mert fegyelmet ismerünk, és lankadatlanul dolgozunk.
 
S ha mindezt szervezetten bizonyíthatjuk, akkor a gyűlölködők felé kiálthatjuk nagy Petőfink azon szavait, amelyeket itt e város falai között adott nekünk:
 
És ti elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok!
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyító
Mint csalogányé szavatok.
A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.
 
Viharos taps fogadta szavaimat. És csodák csodája, utánam nyugodtan felállhatott Gyárfás, és elmondhatta úgy ő, mint az utána következők beszédeiket, és megalakulhatott a párttagozat képviselete is.

Impresszum   -   Szerzői jogok