Lendülések

 
Volt idő, amikor úgy járt a hangversenyeire, hogy ő nem tudta. Beült, amint lehetett. Nézte a termet, az arcokat. Majd belépett ő és játszott, vagy egyszerűen lemondta az egészet az utolsó pillanatokban. Ekkor beugrott helyette valami kolléga az intézetből, hiszen ott már napok óta készültek erre az eshetőségre. Minden látszott Annán, pont, mint őrajta. Egy nem-játék alkalmával arra gondolt, hogy berohan hozzá, elmondja neki, mennyibe került az ideutazás, a szálloda, meg egyáltalán az egész átjövetel. Természetesen utána nem tette meg. Idétlenül is nézett volna ki, ha éppen ő ront rá, aki azért jött ide, mert nincs igazán jól, és egy szerkesztőtárs segített a kimozdulásban. Inkább telefonált haza. „Kijönnél elém?” „Az éjszakaival jössz? Gondolom.” „Tudod, hol vagyok?” „Megyek eléd.”
Most meg itt van, s a Filharmóniába sem sikerül elcsalnia. A fejébe vette, hogy a billentyűdarab abból a másik városból származik, ahova azóta se mennek.
 
*
 
Onnan leúszhatott. Mindenképpen utána. A nagy rohangáláskor még ott voltak. Az anyja meg a nagynénje rángatta. Ott volt az a tanárnő is egy templomban vagy egy iskolában. Ezekről a napokról kérdezné a nagynénjét. Ő meg hallgat, mint mindenről.
− Az a nő mindenről tud. Emlékszel rá? Szeretnék beszélni vele.
Nagynénje szokásos hallgatása. Látja, hogy most egyáltalán nem érdekli ez a történet. Összegyűjtötte az összes régi, lila füzetet, s azokat kényszeres precizitással egymásra helyezte. Ír azzal az átkozott töltőtollal. Ő hozott neki reggel pár patront. Fogalma sem volt, hogyan kérje a boltból, s ilyenkor a jól bevált módszerhez folyamodott. Mondja a szót, ahogy tudja, s felhúzza közben a szemöldökét: „Cartouche?” „Cartuş?” „Cinci”.
 
*
 
Anna tegnap letett egy metronómot a szobába. Hátha elkezdene végre játszani, de csak a térkép nézegetéséhez van kedve. Ő meg ma volt a szerkesztőségben, az asztalra rakott egy lila füzetet. Végig csak abba írt, időnkét megjátszotta, hogy korrektúrázik. Ezek után ment Annáék lakásába, ahol az unokahúga a térképen erősítgette a folyó vonalát. Ki akarja számolni, hogy mikor dobhatták a billentyűdarabokat a folyóba, s mikor érhetett le oda, át, hozzájuk.
− Téged tényleg a billentyűdarabok érdekelnek?
− Mikor utazhatnánk el?
− Oda nem akarok többet menni.
Idegesítette ez az egész történet. Elege volt, hogy a férje meg már Anna is állandóan a múltat kutatja: „Mi lehetett akkor? Ki mit mondhatott?” Rémesen fárasztja. „Na, tessék, már innen kinézve is olyanok a fák.” Elhúzza a függönyt, nem akar kilátni. A fák miatt. Gyorsan megfog egy patront, s belenyomja a toll hegyes végébe.
 
*
 
Áthozza tőle a metronómot? Próbálna bemenni, de látja a hátát és azt, hogy ír. Lemegy inkább sétálni egy kicsit, neki könnyebb. A lépések is elegek. A metronóm azért nem ártana, még szerencse, hogy az órája itt van. Ha kettő lenne, akkor mindig félne az egyik magányos ütéseitől. Gyerekkora zajai jutottak eszébe, akkor is mindig sokkal inkább retteget egytől, mint a furcsa idegen durranások sorozatától. Anyja úgy döntött, hogy mindannyian hazamennek abba a városba. Ott dolgozott akkoriban a testvére meg a felesége, a szülők is ott voltak. Ez volt az első nagy visszaköltözés. Anyja azóta is megtesz kétévente egy újabbat, csak éppen már a másik központba. Anna leginkább a szülei félelmére emlékszik és arra, hogy mennyien jártak akkor hozzájuk. A nagynénje a gyűrött arcú vendégek érkezésekor állandóan négykezest akart vele játszani. Ő meg mindig félreütött és az „ütemet sem tartotta”, mert a zene zavarta a hallgatózásban. Hát jöttek az érdekesek hozzájuk… Ilyen volt az a tanárnő is a sántító, mindenhova bejáratos orvos férjével. Amikor a férfi is jött, akkor a nagynénje még a metronómot is rátette a hangszerre, s Annának egyedül kellett játszania. A nő szintén csatlakozott az érdekesekhez. Azzal a tanárnővel mindig sugdolóztak valamit, és papírhalmok fölött gubbasztottak. Anna ilyenkor megkísérelt nyújtózva játszani. A nagynénje meg persze észrevette, de egy idő után úgy tett, mintha nem.
 
*
 
A metronómmal mindig a zajt akarta erősíteni, pedig tudta, hogy kissé esetlen a próbálkozása. Azóta sem tudja, hogy Anna vajon mennyit hallott azokból a beszélgetésekből. Talán sokat. Mikor elköltöztek, akkor látta, hogy több metronóm is volt a lakásban.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok