ütni kell

 
koppannak a bütykök az asztallapon. dörzsöli kezét a tél. szakállas férfi, vagy öregasszony.
nem nő, nem mosolyog, nem szép. nem kell. ide senki sem mulatni jár. itt ütni kell.
nyomatékot adni a lapnak. a napnak. az éveknek. ezen nincs semmi nevetnivaló.
 
valaki most elviszi a telet, valakit a tél visz el. oldani ezt a súlyt csak híg borral lehet. fröccsel.
poharak nedves talpától csúszik az asztal. csúszik a térben, kilóg az időből, saját űrt teremt.
csak kártya van. csak koppanás. kockás terítő. pohárfoltok karikázzák be négyzetlapjait.
azokat senki nem viszi. nem keveri. azok a lapok maradnak. maradnak a télnek.
 
kopnak a vonalak a kék és fehér között hangtalanul. évről évre. télről télre. és egyszer majd
megállnak. megállnak és nem kopnak tovább. őrzik, amit az idő beléjük mosott. az idő – más
nem, nem mossa azt senki. rajszögek tartják a fában. vagy csak rozsdás kör, a helyük.
összenőttek. egyben tartja őket a kosz, a zsír. a koppanás. a koccanás. a kártyalapok és
poharak. fekete szélű lyukak. égés.
 
ülnek minden nap, ugyanúgy. csak a lap jár, nem a száj. 
 
és koppan
            és koppan
                        és koppan
                                    és koppan
az idő.
a sarokban dörzsöli kezét a tél.

Impresszum   -   Szerzői jogok