Svédvendég

 
Volt, aki tudta, de inkább többen nem, hogy miféle művelet a szkájpolás, így aztán nagy izgalommal várták az eseményt. Érthető, hogy a szkájpolásnak híre ment, az is ott téblábolt, aki nem volt bizottsági tag, ergo nem is volt látva jó szívvel. A laptop előtt a mester ült, a bizottság elnöke.
A kopjafa öt méter magas lesz, hallották, mit hallották, nézték meghökkenve Köblös urat túlfelőlről beszélni, s összesúgtak, nahát, Köblös úrnak erősen lerámolódott képe van. Aki értett valamelyest a dolgokhoz, azt mondta: lehet, csak az időjárási viszonyok.
Szóval öt méter, mondta Köblös úr Stockholmban. Értettük? Azt is mondta, a költségekkel ne törődjetek, ami végül is semleges álláspontra helyezte a bizottságot, kivéve a mestert, szólásjoga ilyen körülmények között természetesen neki van. A mester még szaladt egy üres kört, azt mondta, szerintem magas lesz, túl magas, Köblös úr.
Így kezdődött a történet, távbeszélve hát. Mindenki belátta, ha van pénz, van parancs is Stockholmból, mellékes, hogy az ilyenszerű megbeszélés általában egyoldalúvá sikeredik. Persze, azon is lehetne sopánkodni, mitől szoborbizottság a tulajdonképpeni kopjafabizottság, mert a kettő nem ugyanaz. Utóbbi minőség a hely, alkalom szelleméhez tökéletesen igazodna, ám ha Köblös úr Stockholmban úgy látja, hogy a testületet következetesen szoborbizottságnak kell nevezni, akkor maradjunk ennyiben.
Hanem a tőkékkel baj volt, a mester már a negyedik szál rönköt kóstolgatta, nem jó. Megmondta szépen, hogy a tölgyet Nagyerdőből kell szállítani, a helyi erdő minden tölgyfája hitvány és göcsörtös, mert a dolgokba hajdanán a világháború is beleszólt. A Wehrmacht beásott katonáit a második ukrán hadsereg gépesített hadosztályának csak erős légi, majd gyalogsági támogatással, vagyis iszonyú aknavetőzéssel sikerült elkergetni, így a fák teste tele repeszekkel, ki az a bolond, aki a tőkét abritterre tenné.
Itt a jó fa, mondta a testület, majd nagyokat héruppozva behengerített a mester udvarára egy masszív tölgyet. Csessze meg a svéd, kiült a sérvem, mint a búbánat, mondta valaki, bár csesztetni, ilyesmit mondani egyáltalán nem szép.
A mester hozzálátott, azt már csak súgni merészelte, hogy ez a fa is göcsörtös, hogy a tűz égetné fel valamennyi erdejét. Az is lehet, hogy repesszel van tele, mondták a bámészkodók. Cseszné meg a svéd, mondta megint az illető, pökött is. A mester nem szólt semmit, mert tudta, hogy idegenszívű pártütőből jön a gyűlölet. A nagy nap fényes reggelén szaladt a hír házról házra, megérkezett Köblös úr Stockholmból, beszállásolt a folyó parti panzióba. Köblös úr még aznap délután megjelent a mesternél, a szoborbizottság megállapította, hogy a vendég egy cseppet sincs lerámolódva, ellenkezőleg. Persze hogy csalnak az időjárási viszonyok. Megjegyezte egy szépasszony, ha nem vigyáz magára Köblös úr, egy szép nap széthasad. Mutogatta, nézzétek az elejét, a tükörbe látja csak…
Köblös úr még aznap délután, mielőtt jöttek volna a fehér lepellel az alkotást lefedni, colstokkal megmérte a kopjafa magasságát. Négy méter hetven centi, mondta duzzogva, és elhajtott a panzióba pihenni.
A szoborbizottság másnap délelőtt tizenegy órakor fél lábon állt, a sóbánya maradék fúvószenekara is ott lebzselt, amikor megérkezett a svéd. Aki nem tudta, most láthatta, miféle erélyes ember ő. Köblös úr kivette a cintányért a csontsovány bányász kezéből, jól összevert, a szoborbizottsághoz fordult, kérdezte: na, de hol van az a harminc centi, emberek? A testület meghökkenve tátotta a száját, leghamarabb a mester ébredt fel, előbb a zsebében keresgélt, kisvártatva felmutatott egy apró szilánkot úgy, mint ahogy kimetszett epekövet, odvas fogat szoktak mutogatni.
Tele volt, szólt a mester, nagyot nyelt.
Vincs is, mondta Köblös úr. Az istenit, nektek nincs szemetek!?, kiabált.
Van, éppenséggel van szemünk, mondta a mester majdnem ingerülten.
Ne pofázz, dühöngött a svéd. Indult is.
Fújjátok, intett a mester a zenekar felé, a fúvósok rákezdtek, Köblös úr rájuk se pillantott. Mit mondjak, akárki hallhatta, akinek füle van, eléggé hamisat fújt a bánya nagy rézkürtje, a panzió árnyékában megnyugvást kereső Köblös úr talán nem is halotta. Jó, ha nem. A masszőrnő, akit Szovátáról erre az alkalomra hoztak speciel, előbb megnézte, miféle test fekszik előtte, aztán gyúrt. Megállapította, a svéd testét költöző idegzsába kínozza.
Mentünk a panzióba sört inni, csendesebben, intett a masszőrnő a manzárd erkélyéről, alszik Köblös úr. Meglestük, a svéd úgy elfeküdve hosszabb volt az ágynál vagy harminc centivel.
 
2.
 
A svéd nem adta fel a ténykedést, annak ellenére sem, hogy a kopjafaavató eléggé felemásra sikeredett. Ugye, emlékszik az olvasó, a kopjafa mindössze négy méter hetven centire sikeredett, a mester nem tartotta magát a korábbi megállapodáshoz, göcsörtös is, vincs is, vagyis ferde, ócsárolta a művet Köblös úr, a bánya zenekara sem állt a helyzet magaslatán, úgyhogy mindez elég volt ahhoz, hogy a svéd fogja magát, felüljön a repülőre, elrepüljön Stockholmba azzal a nyilvánosság előtt tett fogadalommal, hogy soha többé nem teszi be a lábát szülőfalujába. Azt mondta, Szovátára jönni fog, miért is ne jönne, a szálloda csinos masszőrnője kivételes tehetséggel képes elcsípni a költöző, rohadt idegzsábát.
Hanem egyszer csak mégis. Meglepődtek az emberek, furcsállták, hogy a svédnek megint szkájpolhatnékja van, találgatták, mit akar. A svéd ezúttal valamikori szomszédját, Jánosunkat kereste fel telefonon, kérte, erre és erre az időre gyűjtsön össze valamennyi környékbelit, mert fontosat, életbevágóan fontosat óhajt közölni. Jánosunk hümmögött, azt mondta, megteszi, legalábbis szétnéz. Köblös úr biztosan hagyatékozni, végrendelkezni óhajt, szúrta ki Jánosunk valamennyi lehetséges verzió közül a legvalószínűbbet, majd számításba vette, rajta kívül ki jöhet szóba mint örökös.
 
Alapítványt teszek, jelentette be Köblös úr, Jánosunk mindjárt megállapította, a svéd nincs is annyira lerámolódva, mint gondolta. A hang néha szakadozott, de Köblös úr meglehetősen sima arccal jelentkezett. Szomszédsági alapítvány teszek, folytatta a svéd, ami azt jelenti, hogy a díszebéd után mindenki kalapba tesz módja-tehetsége szerint. Vajgyárra gondoltam, mondta tovább a svéd, lesz szép agroindusztriális befektetés, továbbá jöhet mindenki a saját ötletével, így Köblös úr.
Jánosunk kapkodni kezdte a levegőt. A svéd rezzenetlen arccal folytatta: szombaton délben jövök is. Itt a beszélgetés megszakadt, biztosan az időjárási viszonyok, gondolta Jánosunk.
Mit mondjunk, a kitűzött időpontban, vagyis a díszebéd előtt egy órával Köblös úr csakugyan megérkezett, Dacia Logannal jött, vagyis taxival. Szépen behajtatott Jánosunk udvarára, aranykarórájára pillantott, és csak alig rándult meg az arca. Ó, drága, kivételes Erdélyem, mondta a svéd, miután teleszívta magát a süllögő bográcsgulyás illatával, s kért hozzá egy pohár kisüstit.
Az a helyzet, kezdte Jánosunk szorosan a svédhez húzódva, szál mozgósítható szomszédra nem leltem, mert amint azt Köblös úr is tudja, Gerő bácsit két bányavagon ütközője közül vették ki – akkor erősen meghatódtunk Köblös úr gyásztáviratán –, Rebi néni mereven elutasítja a közösségi élet minden formáját, mivelhogy Jehova tanúja lett, Feri bácsit kutyás ló rúgta pofán felismerhetetlenségig, Gálicz bácsi a tavaly szilvafán végezte, Juliska néni agyvérzéses, állandóan maga alá csinál, Ottó kukoricacsősz, ilyenkor már délután úgy lövöldöz karbiddal, mint akinek elment az esze, hasad szét a fejünk, Mayer doktor, hogy is mondjam, Mayer doktor csak nyaraló, a szomszédsághoz köze nincs, ráadásul meghibbant, folyton németül szól a családjához, Másik János kórlapján delirium tremens, az aranyos Jutka pedig kurva Kaposváron.
Na jó, rebegte a svéd idegesen, hívta a Dacia Logant és elhajtott Szovátára. Mondják, jó ideig a fürdővároskában lebzselt, folyton a költöző idegzsábájára panaszkodott, végül a masszőrnő saját költségén ültette fel a repülőre.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok