Paranoia

 
Összerezzent, amikor a háta mögött a szél váratlanul becsapta a rendelő ablakát. Kezét a szívére szorította, és próbált mélyeket lélegezni. Homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek, majd megjelent előtte a felesége arca, és lassan elmúlt a szorongása. A váróból asszisztensnője szöszmötölése hallatszott, reccsent a szék, ahogy felállt, és ütemesen koppantak a léptei, amint az ajtóhoz lépett. Elküldte Esztert, mára már nincs több beteg.
Várt még egy kicsit, bezárta az ablakokat, és véletlenül meglátta, amint Eszter egy fekete autóba ül. Nem is tudtam, hogy új vőlegénye van, futott át az agyán, míg szórakozottan leoltotta a villanyt a rendelőben és elfordította a kulcsot a zárban. Óvatosan kilesett. Kinn apró szemű eső áztatta az aszfaltot. Felhajtotta ballonkabátja gallérját, és elgondolkodva lépkedett. Ma legalább négyszer érezte. Legalább négyszer, hogy kilesik, kihallgatják. Figyelik. Eszter, özvegy Somfainé, majd az a sunyi takarítónő, aztán délután az egyik betege pillantását kapta el, amint az íróasztalát méregette titokban. Ezek összejátszanak. Csak azt kell kideríteni, hogyan és miért. Az életére törnek. Tegnap a sarki újságos jelzett valakinek, miután ő elindult tőle. Hátranézett, jól látta, hogy int. De lehet, hogy csak képzelődik? Lehet, hogy ő, a jó nevű klinikai pszichológus üldözési mániában szenved? Képtelenség, motyogta magában a fejét rázva, és majdnem elsodorta a világos felöltős férfit, aki egy hirdetőoszlop takarásában próbált rágyújtani. Pardon, mondta ő zavartan, és megemelte a kalapját. A férfi nem szólt, gyufája fénye glóriát vont a plakáton mosolygó kopasz fej köré. Gyors léptekkel vágott át a kihalt terecskén. Amint a sarokra ért, befordult, majd óvatos mozdulattal visszalesett. Gyerekesnek érezte magát, de mégis megnyugodott, amint a csendes teret látta. Sehol egy lélek. Sietős léptekkel indult a villamosmegálló felé, és sűrűn körülnézegetve szállt fel az utolsó ajtónál. A villamos szinte üres volt ebben az órában, a jegykezelő üveges tekintettel ásított. A legutolsó székre ült, innen jól szemmel tarthatta az utasokat. Egy férfi ült az ajtónál, a Szabad Népet olvasta. Arrébb kendős nő bóbiskolt. Szemben vele szerelmespár suttogott és ölelkezett. A lánynak lófogai voltak. Lassan elengedte magát, ernyedten hátradőlt, és az utcalámpák fényét nézte a nedves aszfalton. Úsztak, vibráltak a fények. Egészen belekábult. Aztán valaki keményen megfogta a karját, ijedten talpra ugrott. El ne aludjon, elvtárs, itt kell leszállnia, dörmögte a jegykezelő, és ő az ajtóhoz sietett. Még mindig esett. A távolodó villamos fényei olyan biztonságosnak tűntek. Az utca kihalt volt, pár lépés után bekanyarodott az otthonához vezető utcába. Hátranézett. Az egyik kapualjban felizzott egy cigaretta fénye. Aztán halk női nevetés hallatszott. Az utolsó lépéseket rohanva tette meg, s miután a bérház kapuja becsapódott mögötte, muszáj volt a falhoz simulnia. Szívdobogása lassabb lett. Megigazította nyakkendőjét, és arcát közömbös mosolyra igazítva belépett a lakásba. Nyúzott vagy, sietett elébe a felesége, és fürkészve nézegette. Mit nézel, futotta el az indulat, amíg ballonkabátja ujjából próbálta kiszabadítani a karját. Nem sikerült. Hiába igyekezett szabadulni a kabát szorításából, csapkodta az előszobafalat, elgurult a kalapja és leverte az esernyőt. A zajra felsírt a kisgyerek, a felesége besietett a szobába, ő meg elszégyellte magát. Segítséget kell kérnem, gondolta csüggedten, és elrakta a cipőjét.
Próbáljon meg visszaemlékezni, mikor és hogyan kezdődött, kínálta hellyel idős professzora.
Ez az, hogy hogyan kezdődött, verte ki a veríték a homlokát, és igyekezett összeszedni magát. A házzal szemben lévő telefonfülkében látta először a férfit. Nem telefonált, csak állt a kagylóval a fülén, és néha felnézett az ablakukra. Ha éjjel nézett ki, akkor is ott volt. Néha dohányzott. Lehet, hogy nem is mindig ugyanaz a férfi volt. Minden bizonnyal jelt adott a házmesternek, aki a noteszébe jegyezte fel az ő munkába indulásának idejét. Látta nem egyszer, hogy írogat. Egyszer meg is kérdezte, mit. Ahhoz magának semmi köze, elvtárs, jött a pökhendi válasz, és amint kilépett a kapun, háta mögött felharsant a röhögés. Egyik napon mintha Somfainét látta volna a házmesterlakásba beosonni. Ezek összejátszanak. Szépen összeállt a kép. Eszter, az asszisztensnője, a házmester, Somfainé, a sunyi takarítónő meg az újságos. És a telefonfülkés. Vannak állandó tagjai az ellene szőtt összeesküvésnek, és vannak beállósok. Így mondta. A beállósokat a legnehezebb leleplezni, mert mindig változnak. A stabil tagokkal nincs baj, őket már kiismerte, ismeri a szokásaikat és meg tudja védeni magát tőlük. A beállósokat nagyon kell figyelni, suttogta a professzornak kialvatlanságtól véreres szemmel, mert ők a legveszélyesebbek. Napról napra figyeli, vizsgálgatja a helyzetet, egyre világosabb. Ezek el akarják veszejteni. Csak az okot kell kideríteni.
Nézze, dőlt hátra a professzor sóhajtva, adjon magának egy kis időt, mondjuk, két hetet. Figyeljen meg jól mindent, jegyezze le, mit tapasztal, mert a pánik könnyen tévútra viszi az embert. Ha este visszaolvassa a feljegyzéseit, nyugodtan tud majd mérlegelni, tényleg megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszik. A túlhajszolt idegállapot veszélyes. Pihenjen, járjon kiállításra, színházba.
Kis kék noteszba jegyezte fel megfigyeléseit. A színházból hamarabb eljöttek, még a második felvonás elején, mert a vezető színész jelzett a mellette ülő szőke férfinak, és ő nem akarta megvárni, míg baj történik. Kacsintott, nem láttad, magyarázta dühöngő feleségének, míg amaz magára rángatta a kabátot a ruhatárban. Pár nap múlva vacsorázni mentek egy budai vendéglőbe. Pacalt evett, sótlan volt. Kikérte a sót, ám mikor meglátta a pincér fontoskodó arcát, amint elibe tette, nem merte használni. Ez méreg, súgta felesége fülébe, meg akarnak mérgezni, és már vette is a kabátját. Az asszony szinte sírva fizetett, ő meg az utcán ácsorogva jegyzetelte a személyét ért legújabb támadást. Eltelt egy hét, és a nyomás egyre fokozódott. Már az utcára is alig mert kilépni. Aztán két napig nem történt semmi. Somfainét szabadságolták, új újságost kapott a sarki bódé, és a házmester törött lábbal az ágyat nyomta.
Reggel szokatlan könnyedséggel ébredt, a gyereket a térdén lovagoltatta, megdicsérte a felesége frizuráját, és rákacsintott egy csinos szőkére a villamoson. Aztán este nem ment haza. A doktor úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. Nem járt a munkahelyén, közölte Eszter lesütött szemmel, nem látták tegnap óta. A napok teltek, ám a feleség nem adta fel. Egy hónap után gyűrött cetlit hozott egy rosszarcú ember. Maszatos írás volt, elkenődött betűkkel.
Drágám! Tudatom veled, hogy boldog vagyok! Begyűjtött az ÁVH. Nem vagyok bolond!

Impresszum   -   Szerzői jogok