Szalonnasütés

 
Hajnali háromkor megébredek. Az ablak félig nyitva.
A gyomorsav valahol a nyelőcsőben. Több mint valószínű,
hogy a gyomorszáj nem zár megfelelően. Állítólag az idegtől.
 
Egy ismerős ház ismerős szobája. Évekkel ezelőtt ugyanitt feküdtem,
ugyanígy megébredtem, és féltem a radiátor idegen, riasztó kattogásától.
Nem volt senki, aki segítsen, aki megnyugtasson. Azóta csak a félelmek
és a kételyek változtak. Minden egyre elviselhetetlenebb.
 
A kora este képei: kint ülünk az udvaron, a tűz körül, sütjük a szalonnát.
Nyársról csöpögő zsír a kenyéren. Szinte ünnepnap ez a csütörtök,
mert épp mindenki itthon van. Egy atomjaira hullott molekula összeáll,
hogy aztán a kovalens kötések újra és újra felszakadjanak.
 
Esszük a szalonnát, a hagymát, isszuk a vörösbort, és mindannyian egyetértünk abban,
hogy akárhogy is, de ti mindent megtettetek. Hogy megkíméljétek a gyerekkort.
 
Bólogatunk, helyeselünk. Mi mást is tehetnénk.
 
Minden adandó alkalommal bocsánatot kértek, mi pedig minden adandó
alkalommal megbocsátunk. Mert tudjuk, egyre nagyobb szükségetek van
ezekre a meg-megújított feloldozásokra.
 
És egyre biztosabb, hogy nekünk is szükségünk van rájuk, ugyanúgy.

Impresszum   -   Szerzői jogok