Nem az a lényeg, hogy milyen nyelven hangzik el

A fesztivál kétharmadán már túl vagyunk, most péntek dél van, inkább kora délután. Az eddig látottak alapján hogyan értékeli a fesztivált és az eddig látott darabokat, előadásokat?

Zsűritagként nagyon nehéz a kínálat kétharmad részénél határozott véleményt alkotni és igazából nem is volna helyes.  Döntés előtt pedig semmiképp sem részletezhetem egyenként a látott produkciókat. Úgy gondolom azonban, hogy ez mindenképp egy sikeres fesztivál olyan szempontból is, hogy  noha két vagy három kivételtől eltekintve  a színházak maguk döntötték el, hogy mely előadásokkal vesznek részt a seregszemlén,  a műsor mégis „szerkesztett”-nek tűnik és egyfajta általános körképet nyújt a romániai nemzetiségi színházak jelenlegi állapotáról, irányairól, stílusáról, néha az aktuális helyzetről is, amire a színpadi alkotások konkrétan reflektálnak.
Nagyon nagy dolognak tartom azt, hogy erre a fesztiválra végre itt Nagyváradon kerülhetett sor, hiszen hosszú ideig a Szigligeti Színház egy kicsit mostohagyereknek számított. Éveken át, mint különböző fesztiválok, programok művészeti tanácsadója, magam is hiába kutattam utána, elég ritkán bukkanhattam igazi kincsre a váradi színpadon. Szerencsére ez a probléma ma már a múlté, a nagyváradi színtársulat – amely addig is jeles színművészekből állott, tehát az elhúzódó művészi válság nem az ő hibájuk volt, mégis leginkább ők szenvedték meg - immár kimondottan izgalmas és markáns fejlődésen megy keresztül, s ráadásként  a nagyváradi teátrum  szemléletváltásával párhuzamosan mintha a helyi kulturális életben is egyfajta pozitív irányú mentalitásbeli elmozdulásnak lehetnénk a tanúi.  A fesztivál elején különösen szép számú közönség gyűlt össze estéről estére - ráadásul nem csupán magyarok váltottak jegyet az előadásokra. Sőt, a reakciókból ítélve  úgy tűnt, hogy mintha az idegen ajkú nézők időnként jobban is értenék a darabokat, mint az anyanyelvű közönség egy része.  
Eddig, különösen a legelején rendkívül sikeresnek mondható a fesztivál kínálata. Az első két napban elsősorban a jelenlegi erdélyi magyar és nem magyar – tehát az egész mai romániai helyzetre vonatkoztatható (majdnem azt mondtam és nem is tévednék, hogy akár az aktuális magyarországi helyzetre szintén jellemző) -, vagyis tájainkon tágabb értelemben észlelhető  politikai, társadalmi és morális válságra fogalmaztak meg egyfajta művészi választ a látott előadások. Aztán következett egy kisebb hullámvölgy – de igazából nem találtam olyan produkciót, amelyben ne lett volna néhány értékes momentum, egy-két figyelemre méltó alakítás, valami olyan plusz, amiért ne lett volna érdemes megnézni.  Természetesen soha egyetlen fesztiválon sincs  egy hetes kegyelmi állapot, hogy csak zseniális előadásokat lehessen megtekinteni. De amennyiben két-három igazán színvonalas  színpadi alkotást láthatunk, akkor az már egy elég sikeres fesztivál.  Itt, ezen a fesztiválon ráadásul nem csupán két-három izgalmas előadás van műsoron, már ezért is érdemes volt megszervezni.

Nézve az előadásokat sok minden újdonságot láttunk.  Nagyon kevés előadásban volt hagyományos díszlet, például sok darabban film –és diavetítés volt. Ez koncepció lehetett, vagy esetleg ezekben a művészi formákban benne van a pénzhiány is?

Engem mindig is azok az előadások érdekeltek, amelyek a minket foglalkoztató aktuális emberi kérdésekkel foglalkoznak, amelyek akár nyersebb formában, de arról szólnak, ami éppen körülöttünk zajlik, velünk és bennünk végbemegy. A színház rég nem ugyanaz, ami volt, sőt ma nem is ugyanolyan, mint akár csak néhány évvel ezelőtt.  Minden mozgásban van, fejlődik, átalakul,  a gyorsan változó világban a színház pedig maga is élő organizmus. A színháztörténet folyamán volt egy időszak, amikor csak a színész számított és a vezető színészek határozták meg  az előadásokat. Aztán jöttek  olyan periódusok, a ’60-as, a ’70-es, ’80-as és egy kicsit  a ’90-es évek elején, amikor a rendező szemlélete nyomta rá  a bélyegét az alkotóközösség egészére. Ekkor már inkább számítottak a társulatok, és összességében  az úgynevezett „rendező-színházak” domináltak.  Nagyszerű is az, amikor a rendező és a társulat együtt, mint összeforrott csapat, különleges színpadi műhely egyedi módon képes a szemléletmódját, életérzését, művészi véleményét, gondolatait közvetíteni  a darabokban, a darabokon keresztül,  a darabok által, vagy akár a darabok „ellenében”.  Évek óta tapasztalhatjuk világszerte, hogy  a színház már nem csak az eljátszandó darabról és nem is csupán a színjátszásról  szól, ugyanolyan dramaturgiai szerepet kaphat a produkciókban a látvány is, a tér, a díszlet, jelmez, kellékek -  akár a média bevonása, a filmvetítések, a számítástechnika – ezek mind - mind szükségszerűen részei az előadásnak, így a szöveg  szintén csak egyik eszköze lett a színpadi alkotásnak, nem is feltétlenül a legalapvetőbb. A magyar színházakban kicsit talán tovább élt a drámaközpontú szemléletmód, vagyis az a hagyomány, hogy a színpadon a drámát mintegy csak megelevenítették, a színészek illusztrálták az irodalmi művet. Természetesen nem  „az irodalom szolgálóleánya”, hanem önálló művészet, S mint minden művészet, a színház is saját egyedi nyelvvel rendelkezik, a teátrális nyelv pedig nem azonos az anyanyelvvel. A színházi produkció tehát művészeti alkotás, de mint mondottam, egyúttal élő organizmus, így estéről estére bizonyos fokig módosulhat, ahogy változik a néző is.

Beszéljünk az előadásokról. Mennyiben voltak egyediek és mennyiben voltak multikulturálisak? Például  a Székely Csaba: Bányavakság előadása mást jelent a székely embernek és mást jelent például  egy Magyarországon, vagy egy külföldön  élő embernek.

Természetesen annak mindig jelentősége van, hogy a darabot hol mutatják be, milyen környezetben, mire reflektál elsődlegesen, ahogy annak is, hogy azt éppen hol játsszák. Nyilván az itteni problémákat egy kicsit idézőjelbe tévő, vagy pedig az idézőjelet olyan szinten megbontó, hogy a komédiát tragikomédiává, vagy groteszkké átalakító stílusban játszott színmű sokkal érzékenyebben és sokkal ismerősebben van jelen akár Székelyföldön, mint a Partiumban, és természetesen egész mást jelent  Magyarországon, ahol bizonyos helyi problémáknak csak a felszínét tapintjuk.  Ellenben – az „egzotikumon” túl –  ezek az előadások vagy  a kitűnő új színművek általános emberi kérdéseket fogalmaznak meg, amelyek mindenütt érvényesek. Hiszen – miként Ion Luca Caragiale megfogalmazta: „az emberi erény és tökéletlenség mindenütt egyforma. A nyelv, öltözet, szokások, intellektuális és morális viselkedés, a vallások csakúgy, mint a hely, ahol élnek, és a körülmények, melyeket tapasztalnak, az embereket szülőföldjük, hazájuk, nemzetiségük, kultúrájuk szempontjából különbözőnek láttatja ugyan, de a szívük szerint mindenkor és mindenhol egyformák.”

Képek

Impresszum   -   Szerzői jogok