A Janus-arcú Busica János (Ioan Buşiţia) halhatatlansága

1.

A Bartók-irodalom – értelemszerűen – a zeneszerző halála, tehát 1945 után gyorsan növekvő kultuszával párhuzamosan terebélyesedett, amikor Magyarország és Románia egyaránt a szocialista tábor tagja volt. A két ország között voltaképpen antagonisztikus ellentét feszült, de ezt a szovjet nagyhatalmi szándéknak megfelelően palástolni kellett, sőt kerestek minden összekötő szellemi kapcsot, a két nép barátságát kiemelkedő fontosságú személyek által is dokumentálható tényt. A nem túl gazdag választék egyik nemzetközi tudományossággal hitelesített kínálata kétségtelenül Bartók Béla és Busica János barátsága volt.1 Nincs olyan Bartókkal foglalkozó életrajz, szakkönyv, nagyobb szaktanulmány, amely ne méltatná a román nemzetiségű rajztanár és muzsikus szerepét Bartók életében, aminek legfőbb tárgyi alapja, hogy a magyar zeneszerző az édesanyján kívül a legtöbb levelet a belényesi líceum tanárának írta, aki 1909-től bihari gyűjtőútjainak szervezője és tanácsadója volt. A Romániában kiadott Szegő Júlia regényes Bartók-életrajz már az első oldalon említi nevét.2 Együttműködésüket annak példájaképpen idézték, hogy két ember a szellem magaslatain, a felismert egyetemes célok érdekében képes együttműködni akkor is, ha mindkettőjük mögött a nacionalista gyűlölködés tüzét szítják. „Nagyváradi hangversenyei alkalmával Bartók Béla a háború után is gyakran találkozott Busiţa Ioan zenetanárral, aki segítséget nyújtott a Mesternek a román népzene gyűjtésében. Busiţa sok levelet kapott Bartóktól, ezek bő felvilágosítással szolgálnak barátságukról, melyben nemcsak két haladó értelmiségi, hanem két nép testvériességét kell látnunk.”3). Busica tehát Bartók révén bevonult az egyetemes zenetörténetbe. Levelezésükből fény derül néhány magánemberi problémájára is (válása, fia halála), de személyiségének mélyebb rétegei nem tárulnak fel.

Bartók a magyar parasztdalokkal szinte azonos fontosságúnak tartotta a román, a szlovák, a szerb és az arab zenei folklór gyűjtését – alkatukat, genezisüket, egymásra tett hatásukat vizsgálta. „Való, hogy román és egyéb más nyelvű gyűjtései számbelileg meghaladják a magyart” – írta Kodály Zoltán.4 A világhírű zenetudós élete egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy a román gyűjtést tető alá hozza, kiadásra alkalmassá tegye. Valósággal rajongott a román kolindákért, s a román nyelvet is tanulgatta (valamennyire el is sajátította), hogy minél jobban értse, élvezze, zeneszerzői és -tudósi gyakorlatában hasznosítsa a szövegeket. Hálája jeléül írásban is többször gesztust gyakorolt Busica nemzeti érzése, nemzetiségi hovatartozása iránt.

Bartók az 1916-os román betörésen is túl tudta magát tenni, noha éppen Marosvásárhelyen tartózkodó felesége és fia veszélyes helyzetbe került, illetve hetekig semmit sem tudott róluk. 1917 májusában így írt Busicának: „Úgy vágyakozom valami kis román ének, vagy román beszéd után, vajon nem lehetne-e nyáron néhány hétre valahova Biharba lemenni…?”5 Később: „Nagyon kérem, fogadja barátsággal azt a 3 magyar könyvet, amit az eljövendő magyar–román barátság jelképe gyanánt küldök Önnek. Ez a barátság ugyan egyelőre – Apponyi ’áldásos’ működése következtében – késik, de majd eljön ennek is az ideje, ha a hosszúszakállú öregek kivesztek, és helyüket a mai fiatalság, a ’Világ’, a ’Nyugat’ és – a ’Ma’ (!) emberei foglalják el. (…)”6 Apponyi gúnyos minősítése, mint látni fogjuk, nyilván mélységes egyetértésre talált Busica Jánosnál. Egy kottának a fedőlapjára pedig ezt a dedikációt írta: „Buşiţia János úrnak baráti szeretettel és a vajon mégis – létrejövő román–magyar barátság jelképéül.”7 De ez csak néhány kiragadott példa! Kapcsolatuk a trianoni békeszerződés után is töretlen maradt, tehát amikor Belényes már a román impérium alá tartozott, Busica román állampolgár lett, és mindkét országban az egekig csapott az egymás elleni gyűlölethullám. Horthy Miklós Magyarországában a Szabó Dezső által oly szarkasztikusan csúfolt kultúrfölény gőgjétől megmámorosodva hivatalos rangra emelték az oláh-gúnyolódást, odaát, Erdélyben pedig (Kolozsvárott, Nagyváradon és másutt) olykor szélsőséges vasgárdisták garázdálkodtak, bántalmazva, megfélemlítve a békés, kiszolgáltatott magyar lakosságot. Bartókot itthon román népzenei érdeklődése miatt árgus szemekkel figyelték, de Romániában is akadtak – a lelkes tudós pártfogók és hívek mellett –, akik magukból kiindulva gyanúsnak találták a román zenei folklór iránti érdeklődését. Ő azonban nem zavartatta magát, felülemelkedett a soviniszta uszításon, tudta, hogy a nemzetközi politika alakulásáért nem a népek, a közemberek felelősek, hanem érdekcsoportok. Azt vallotta: az én igazi vezéreszmém, „amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé, minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás….”8

De vajon így gondolkodott-e Busica János is, aki 1920-ig magyar állampolgár volt, magyar diplomával rendelkező tanár, az első világháborúban magyar népfelkelő, felesége Bartók-tanítvány Budapesten? Bár e kapcsolatból mind az egyetemes zenetudomány, mind a magyar és román népzene sokat profitált, mégsem csak a közös érdeklődésben és értékkövetésben véljük meglelni együttműködésük zálogát. Közrejátszott ebben az egymás iránti emberi rokonszenv és önzetlen megbecsülés motívuma, ami Bartók részéről őszinte és megingathatatlan érzés volt. Nem állt előttünk azonban a magas életkort megélt Busica János teljes pályaképe, portréjának hitelesebb lenyomata, emberi habitusa, politikai mentalitása. Ezt a hiányt volt hivatva betölteni Fancsali János könyve. A szerző hézagpótló dokumentumokat, megállapításokat, utalásokat közöl, az ő szavaival: a felfedezés izgalmait nyújtja. Hivatkozik például dr. Constantin Pavelnek az iskola történetéről írt könyvére.9 Eszerint Busica a Lyra nevű városi dalegylet vezetőjeként, „…a korábbi, az 1906-os bukaresti nemzeti kiállításon mindenki elismerését nyeri el”. Fancsali szerint a könyvben Pavel – kollégája nemzeti érzését bizonyítandó – megemlít két iskolai kirándulás alkalmával előfordult esetet, ami miatt Busicának kellemetlenségei támadtak a magyar hatóságokkal. Nem sorolja azonban a „csínytevések” közé az iskolatörténész író által említett bukaresti szereplést, holott az országos botrányt kavart! „Őseik földjén nagyon jól érezzük magunkat”10 – hangzik Bartók 1911-es üdvözlete Rómából. Az alább következő dokumentumok még inkább kétségtelenné teszik, hogy Busicát már fiatal korában hatalmába kerítette a nagyromán nacionalista ábránd, a dákoromán mítosz. Ez azonban, ha aktívvá vált, az adott konstellációban, az akkori törvények szerint a „csíny” jellegétől és mértékétől függően büntetendő cselekménynek számított. Igaz, Bartók is átesett a nacionalizmus fertőző gyermekbetegségén, de az szinte kizárólag túlhevített osztrákellenességben nyilvánult meg.

 

2.

Ki volt voltaképpen Busica János? Máramarosszigeten született 1875. március 10-én, és 1953. július 12-én halt meg Belényesen. Idézzük fel nacionáléját a gimnázium kétnyelvű évkönyvéből. „Buşiţia János rendes okleveles rajztanár. Tagja a budapesti kir. term. Tud. Társulatnak, a budapesti Képzőművészeti Társulatnak, a rajztanárok országos egyesületének, a rajzeszközök őre. Tanította a geometriai rajzot az I–IV. osztályban, a görögpótló rajzot az V–VIII. osztályban, heti 16 órában. Tanári éveinek száma 9.”11

A Budapesti Hírlap 1906. szeptember 10-i számában Magyarországi románok Bukarestben címmel jelent meg egy híradás. (5. oldal) Eszerint több magyarországi román dalegylet, kb. ötezer taggal (?!) Bukarestbe utazott. „Alighogy a magyar határt elhagyták, és kikerültek a magyar rendőrség éber figyelme alól, előszedték a zsebükben készen tartott román nemzeti kokárdákat és a román nemzeti zászlókat, amelyeket fennen lobogtatva, irredenta dalokat énekeltek és szidták Magyarországot.” Bukarestben a zenés menetet kb. ötezren nézték. „Holnap a magyarországi vendégek háromszáz vasúti kocsiban Szinaiába utaznak, ahol a király fogadni fogja őket.” Néhány nap múlva a beszámoló így folytatódott: „Jelentettük a minap, hogy több magyarországi román dalos egyesület kirándult Bukarestbe, s ott hangversenyt adott. [Felsorolja az együtteseket, létszámukat együttesen 800-ra teszi. Ez reálisabb becslés!] A dalos ünnep alkalmat adott arra, hogy románjaink tüntessenek Magyarország ellen és Románia mellett. A vendégek tiszteletére, mint Bukarestből írják nekünk, vasárnap délben díszebédet adtak, majd pedig dalos-ünnep volt a kiállítás területén épült római arénában, óriás közönség előtt. […] Most a belényesiek következtek Busica János professzor vezetésével. Az énekkar a román királyindulót énekelte, amelynek utolsó sorai: Éljen Románia! Ez a tűntetés természetesen óriási lelkesedést keltett, és Busica úr, aki egy magyarországi alapítványi gimnázium tanára, boldogan hajlongott a mámoros közönség előtt. Semmi más énekszámnak nem volt ilyen hatása. (…) Mikor az egyes dalkörök elénekelték a dalaikat, akkor elénekelték együtt valamennyien a román királyhimnuszt, s már velük énekelt egy bukaresti dalos egyesület is. (…) Egyik legnagyobb bukaresti újság ezzel fejezte be az ünnepségről szóló tudósítását: Olyan nagyszerű nemzeti ünnep volt ez, hogy nagyszerűbb csak az összes románok egyesülésekor lehetne, de nem a római arénában, mint most, hanem a nagy román arénán.”12

Egy nappal később ez a tudósítás jelent meg: „Megírtuk, hogy több magyarországi román dalegyesület Bukarestben járt, s ott hangversenyt adott. Igen zajos és hazafiatlan szerepe volt a hangversenyen a belényesi dalos egyesületnek, melyet Busica gimnáziumi tanár vezetett. Nagyváradról jelentik most nekünk, hogy Apponyi Albert gróf, közoktatásügyi miniszter táviratban kért fölvilágosítást Nátafalussy Kornél tankerületi főigazgatótól a belényesi gimnáziumi tanárok bukaresti szerepléséről. A tankerületi főigazgató megkérdezte Butianu Jánostól, a belényesi gimnázium igazgatójától, hogy mi az igaz a lapok híréből. Butianu a hozzá tett kérdésre azt felelte, hogy a gimnázium tanárai szabadságot kértek tőle azzal a megokolással, hogy tanulmányi útra mennek, de nem mondták meg, hogy Bukarestbe utaznak; hogy mit csináltak Bukarestben, azt a gimnázium igazgatója ez idő szerint nem tudja. A vizsgálatot meg fogják indítani.”13

Képek

Impresszum   -   Szerzői jogok