A szer

1
Ma már nemigen emlékszik senki az afgán háborúra. Hogy is, mint is volt? Ki haragudott meg kire? Na mindegy. Szóval, akkoriban már jócskán elhúzódott ez az egész afgán háború, a Géza bácsiék, a hajléktalanok meg néha hallgatták rádión. De nem figyeltek rá, csak hát mindig a hírek után mondták be, hogy lesz-e esõ, a kurv’annyát – mert ha igen, jött a civakodás a nejlonokkal, meg a másnapok fagyott egykedvûsége a mocskos esõpermetes holmik kupaca közt kotorva valami után, ami már egy hónapja se volt meg. Na mindegy, azt se tudjuk, mi nem volt meg, és azt se, ki az afgán, mondta a Gabesz, mire a Tibi rákacsintott, hogy szerinte a Géza bácsi, a Géza, az az afgán, úgyhogy este majd esetleg megverjük, ha el nem felejtem. A szemét afgánt. Közben meg a hírek kicsit egykedvûen, kötelességtudóan, de rendre beszámolt valami épp odaillõen egyszerû, rutinszerû harci cselekedetrõl, de hisz hallottuk mindnyájan. Ha éltek volna akkoriban cinikus filozófusok, bizonnyal azt dörmögték volna két pohárka közt, hogy na, ez az afgán háború kellemes békeszerûségbe csapott át, mert nem is volt célja, vagy ha igen, az valami óvodában beszerzett sértõdés lehetett. Sehogy nem akartak dûlõre jutni, az má biztos. Mindkét fél egyre tökéletesítette a maga tudományát, volt mire büszkének lenniük, de valahogy ez a büszkeség nem hozta õket közelebb egymáshoz. Az afgán asszonyok színes gumizsinórból szõttek pántokat, gyönyörûen beleírva hatékony imákat a koránból, a férfiak pedig, miután megáldotta a gumizsinórjaikat az imám, a szent szõttest csúzliba fogták, és céloztak a robotgépekre, amik ott keringtek felettük a magasban, és onnét osztogatták az istennyilát, teljesen összevissza, kedvük szerint. Szent volt ez a háború, ha már háború, hát legyen szent – és az afgán nép beemelte a mûvészetébe. A férfiak hatalmas állványokat ácsoltak a csúzliknak, néha többen kellettek a felajzáshoz, a becélzáshoz is. Ha csak megrepesztette a robotrepülõt a fémgalacsin, az fél pont, egyeztek meg barátilag. Az a férfi pedig, aki le bírt szedni egyet közülük, és megmutatta kedvesének a roncs egy farokdarabját, az volt ám a virtus! Ezt a választottnak adták, hadd foglalja ékszerbe, szõjön köré háziáldást, legyen örök éke a leendõ családnak. Hát lehoztad nekem az égbõl, te édes, nézett rá ilyenkor a saras, csapzott férfira a sötét csipkelukakon át, szelíden epedve a lány, és már nem is nagyon volt akadálya az esküvõnek. A menyegzõi asztalnál is nagy volt a vidámság, de azért az öregebbje néha morgolódott, emígy: – Azért tudjátok, gyerekek, régen, mikor ezek a fejlettek még nem vótak, nem holmi plexiket hoztunk mutatóba a kedvesünknek, hanem a legyõzött fejét, bizony a’! Mennyivel emberibb világ volt, de hát ilyen ez az örökös technika. És nem ezekkel a fejlettekkel hadakoztunk mi még, hanem egymással, szép rendesen, vitézmód, idõtlen idõk óta. Az, az igazi móka volt, de ez? Õk egyre átlátszóbb robotrepülõket készítenek, mi meg egyre több gatyagumit használunk a csúzliba, ha le akarjuk szedni õket. Én nem tudom, de nincsen ez jól, gyerekek, és ha tovább is csak emígy megy, kereshetünk magunknak szégyenszemre másik ellenséget – így morogtak a vének. De a harctér másik oldalán is elégedetlenek voltak: a fejlettek államának szívében, egy zegzugos, nagy épület termeiben egyre-másra tartották a mítingeket az egyszínû, tiszta ruhába öltözött, rövidlátó írnokok. Az afgánok, akik megszokták, hogy vérbuborékot okádva halnak nem természetes halált, talán csodálkoztak volna, ha tudják, miféle harcosokkal küzdenek voltaképp. Az említett épületet védelmi minisztériumnak hívták, és épp egy nagyhasú, tokás férfi szónokolt, néha szuszogva tartva apró szüneteket. Ez volt az õ harca, egyébként õ volt a fõtitkosrendõr. Ilyeneket mondott épp: – Drága urak, stratégiaváltási kényszerben vagyunk, részben a média nyomására. Unalmasak a hírek, zúgolódik a nép… kicsit olyan ez az egész, mint amikor a lovasnomádok harcoltak a páncélos lovagokkal, szóval, akármennyi technikát is vetünk be, ha egyszer nem vagyunk olyanok, mint õk, az egész mit sem ér. Ez többé nem show, ez nulla. Személyesen üzent az elnök. Nincsen közös platform, drága urak. Ha pedig az érdekes hírek híján magára maradt tömeg elkezd gondolkodni, az nem túl biztató kilátás számunkra, még a végén itthon vethetjük be a gépeinket… – Nekem volna egy ötletem – szólt közbe hirtelen egy királyfiarcú férfi –, csak néhány tudós kell, meg némi pénz… – Minél több tudós és pénz, fiam! – kapott szaván a fõtitkos. – Nem gond, sõt, annyi van belõlük, hogy már el se férnek, csak ömlenek elõ a tudósok az egyetemekrõl, a pénzek meg a jóég tudja honnan, nem is férnek már egymástól! Mert ha mondjuk emide rakom a tudósokat, feldöntik a pénzt, ha meg erreföl amoda rakom a pénzt, akkor a tudósokat passzírozom össze, szóval elég reménytelen – vázolta a helyzetet a fõtitkosrendõr. – Úgyhogy – sóhajtott – elkél valami ép koncepció. – Erre föl is vázolta a királyfiarcú a tervet, ami remélhetõleg jó sok tudóst és pénzt le bírt kötni majdan. Azzal a talányos kiszólással zárta: – Tehát a biokémiai háttér adott és bevetésre kész, csak hát ehhez valódi embereken kéne kísérleteznünk, jó másfél éves folyamatkövetéssel. – Itt, e ponton megpróbált komor, szomorú arcot facsarni magának, de inkább cinikus, magabízó mosoly sikeredett belõle. – Ami nem tûnik számomra egyszerûnek, igazgató úr. – Igazából nem gond, fiam – nyugtatta meg a fõtitkos –, magunk közt vagyunk, minket – hehe – már senki nem hallgat le, szóval, csak hogy azér tudd, megoldottunk mi már rázósabb dolgokat is. – És a tiszta, egyszínû ruhás harcosok szépen, pontról pontra kigondolták új harcmodorukat, de errõl sajnos nem sok szivárgott ki. Így e sorok írója is csak találgatni tud – de találgatni bárki tud, míg az író a valóságot, a rögöt, a… – de hisz ezt Önök is tudják.

Impresszum   -   Szerzői jogok