A városépítő Rimler Károly II.

Tíz éve a város élén

 

Az 1912-es év különös jelentősége volt, hogy ekkor töltötte be a polgármester városvezetői szolgálatának tizedik esztendejét. Ez az évforduló minden ünneplés, megemlékezés nélkül telt el.

A Tiszántúl január 28-i száma Rimler polgármester a miniszternél címmel így írt: „Nem arról van szó, hogy Rimler Károly polgármester valamilyen nagyobb állást foglalna el valamelyik minisztériumban. Erre ő nem lenne kapható, mert jobban össze van ő nőve e várossal és annak intézményeivel, amelyek jórésze az ő működése alatt került tető alá, vagy jutott a megvalósítás stádiumába. Beöthy László kereskedelmi miniszterrel tárgyalt több kérdésben:

1. a vasúti üzletvezetőség felállítása;

2. állami segély munkáslakások építésére;

3. a felső ipari iskola felállítása;

4. kötő-szövő gyártelep létesítése, ha lesz államsegély;

5. városi államsegélyből Nagyvárad megkapja a részét, de nem többet 75.000 koronánál, mert a fennmaradó összeg 805-át az állami rendőrség felállításához és fenntartásához használja fel az állam.”

A még nyilvánosságra nem került városi törvényből annyit elárultak, hogy abban a városok autonómiája is benne lenne. A Páris patak rendezésének ügye most került a jóváhagyás szakaszába, a Szent László tér burkolásának ügye jelenleg a pénzügyminiszternél van.

1914. február 13-án A városi papnövelde országos szenzációja című cikk egy közfigyelemre számító jelenségről adott hírt. A görög katolikusok 1806-tól nevelkedtek együtt a nagyváradi papi szemináriumban a latin szertartású római katolikus teológusokkal. A görög katolikusok az 1700-as évek közepén váltak ki a római katolikus egyházból. Amióta Románia önálló királyság lett, Károly királyt a román növendékek saját királyukként tisztelik. A 19. század végén zajlott memorandum per idejében élesedett ki az ellenségeskedés a román nemzetiségű hallgatóság soraiban. Az intézetben és az utcán csak románul beszéltek, az énekkarban nem vettek részt a magyar nyelvű énekek éneklésében, sőt a magyar himnusz eléneklésekor is tüntetőleg hallgattak.

Február 7-én dr. Lányi József felszentelt püspök és kanonok, az intézet rektora felszólította a román hallgatókat, hogy magyar társaik jelenlétében ne beszéljenek tüntetőleg és főleg sértően, hisz azok többsége nem érti a román szót.

Másnap Bene György III. éves román hallgató nyíltan kijelentette, hogy nem tartja be a rektor utasításait, s ha őt ezért kizárják, akkor a püspöke elküldi őt a balázsfalvi szemináriumba. Mikor a rektornak tudomására jutott ez a kijelentés, kizárta a növendéket. Erre a többi 15 román hallgató is elhagyta az intézetet, s testületileg elmentek Stan Florian görrög katolikus püspöki helynökhöz. A püspöki helynök próbálta maradásra bírni őket, de a kezdeményező Bene György nem volt hajlandó engedelmeskedni s bocsánatot kérni, hozzá csatlakozott még Chivari Ignat, Popan Vazul, Szabó Iuliu, Bucur Valér és Pasca János, akik szintén megtagadták a bocsánatkérést – így őket is hivatalosan kizárta a rektor. Amikor a többi tíz román hallgató meghallotta a konferencia határozatát, ők is kijelentették, hogy távoznak a nagyváradi papneveldéből. Tehát először csak egy hallgatót zártak ki, majd a vikárius békéltető akciójának kudarcaként még ötöt, a többi önként távozott.

A Românul és a többi román lap magyarellenes kirohanásokkal mutatta be az ügyet, hozzájuk csatlakoztak a szabadkőműves magyar lapok, a Világ, a Népszava és mások – zárta az eset bemutatását a Tiszántúl.

Ennek az incidensnek csupán azért adtunk helyet a Rimler-korszak bemutatásáról szólva, mert mai szemmel olvasva felismerhető benne a később bekövetkező, számunkra tragikus fordulat előszele. Még egy árnyalattal világosabbá válik a román görög katolikusok kérdése, és a velük kapcsolatos korabeli magyar politika, ha itt is felidézzük az 1914-es esztendő egy fontos egyházpolitikai eseményét. 1917. február 26-án új magyar görög katolikus egyházmegye alakult. A határozat szerint az eperjesiből 8, a munkácsiból 10, a nagyváradiból 52, a szászfalviból 7, a balázsfalviból 30 plébánia fog az új püspökség fennhatósága alá tartozni, összesen 177 plébánia 137.513 hívővel, s ehhez csatlakoznak a budapesti görög katolikusok is. Hangsúlyozzuk, ezek magyar budapesti görög katolikusok voltak, viszont az első világháborút követő impériumváltozás után az új uralom területére kerülő magyar görög katolikusok elvesztették identitásukat.

Visszatérve a Rimler Károly vezette városfejlesztő tevékenységhez, az 1912. februári városi tanács közgyűlésen Rimler Károly olyan nagyszabású munkaprogramot terjesztett elő, amellyel több évre előre meghatározta volna a város fejlődését. Hangsúlyozta, hogy a sorrendet és a megvalósítások időpontját gondosan kell megállapítani a városi tanácsnak. A feladatok a következők:

  1. Az Ezredévi emléktér megnyitása;

  2. Az új vágóhíd felépítése;

  3. A Royal kávéház kibővítése;

  4. A tűzoltók őrtornyának megépítése;

  5. Iparpalota építése;

  6. Községi iskola építése a Csillagvárosban;

  7. A fogyasztási hivatal újjáépítése;

  8. Általános utcakövezési program;

  9. munkáskertek felállítása a Bóné kút környékén

10. A népfürdő megvalósítása;

11. vásárcsarnok létesítése a Nagypiac környékén;

12. műegyetem létrehozása;

13. A Pável utca kinyitása;

14. A köztisztasági kérdés megoldása;

15. Az állam által építendő gazdasági ismétlőiskola létrehozása.

 

Javaslata szerint ezekről a kérdésekről még tavasszal, a márciusi esetleg az áprilisi közgyűlésen végleges döntések kell szülessenek.

Visszatérve az előbbiekben felsorolt 15 pontból álló tervekhez, azokban nem szerepelt egy állami főgimnázium felállításának kérdése. A Tiszántúl március 6-án megjelent Szmetka L. Ödön, a premontrei főgimnázium igazgatójának Nyílt levél nagyságos Rimler Károly úrhoz, Nagyvárad polgármesteréhez című írása. Ebből kiderül, hogy a polgármesterrel pár nappal azelőtt megbeszélést folytatott a premontrei gimnázium ügyeiről. A megbeszélés során a polgármester szóba hozta, hogy egy állami főgimnázium létrehozása az utóbbi időben közkívánalommá lett, s így az illetékes körök a kívánság elől nem zárkózhatnak el. Mivel a rövid megbeszélés során nem volt lehetősége a levél írójának e közléssel kapcsolatos kérdések megvitatására, s erről sem a sajtó, sem a törvényhatóság semmit nem tett közzé, ezért fordult a Tiszántúl segítségével a polgármesterhez, az ügy tisztázása céljából. A levél írója szerint csupán két esetben lenne szükség egy új középiskolára. Egyik ok lehet az iskola túlzsúfoltsága, amely tényleg akadálya a középiskolai oktatás szélesebb körű kiterjesztésének. Ezt viszont meg lehetne oldani, ha a királyi jogakadémiát kitelepítenék a jelenlegi helyéről. Meg is jelöli, hogy hová lehetne átköltöztetni e szintén fontos, jelentős intézményt, éspedig a Sal Ferencről elnevezett utca elején álló tágas nagy és világos termekkel rendelkező katonakórházba, amely intézményt amúgy is a város falain kívül akarja elhelyezni a városvezetőség. Így az állam nem károsodnék, ha az igen sok költséggel járó iskola szervezése helyett, a meglehetősen szűken juttatott államsegély megadása mellett a premontreieknek adná át a Jogakadémia áthelyezésével megüresedő épületszárnyat, és alkalmat adna ennek a hazafias kötelességét mindenkor lelkiismeretesen teljesítő rendnek, hogy iskoláját már addig is modern irányba fejlessze, osztályainak számát a kívánalomnak megfelelően szaporítsa, és sok szülőt mentesítene attól a dilemmától, hogy gyermekét egyházi vagy állami iskolába adja. A közóhajtás második forrása az lehet, hogy egyes szülők – a kor divatos áramlatától előírt és különösen a szocialista gyűléseken hangoztatott jelszó hatására –akarná kivenni gyerekét az egyházi iskolákból.

A továbbiakban szó szerint idézzük a nyílt levél utolsó részét: „Nos hát, Nagyságos Uram, igen szépen kérem, világosítsa fel az ily gondolatmederben mozgó töredékét, mert hála Istennek, a 3.000 ember ama kiáltozása, hogy »le a csuhásokkal« csak a töredék szava, volt más 60.000 lakos békés csendjével. Mondja meg nekik Nagyságod, arról a fényes polcról, amelyre Önt szintén a népbutító papok iskolájában szerzett alapos tudása és az ott kialakított kátói jelleme emelte, hogy az állami iskolák épp oly terv szerint tanítják és nevelik az ifjúságot, mint a papok kezén lévő hitvallásos iskolák; hogy ott is annyi a gond a vallás tanainak megértésére és épp oly szigorúsággal ellenőrzik a hitvallásos kötelezettségek teljesítését, mint a felekezetieskedőnek híresztelt szerzetes iskolákban, amelyekből, hogy csak mint élő példákra hivatkozzak: egy Beöthy László, egy Székely Ferenc, egy Hazai Samu, egy Hoványi Géza és egy Rimler Károly került általánosan tisztelt és becsült egyéniség gyanánt a közélet fórumára.”

Nem sikerült kideríteni, hogy Rimler Károly hogyan reagált a Nyílt levélre, de ismerve gondolkozásmódját, joggal tételezhetjük fel, hogy a levélírónak adott igazat. Egyébként a nyílt levélben történő utalás az akkori szocialista mozgolódás egyik vezetőjére vonatkozott, a szalontai születésű Rozvány Györgyre, aki később nemcsak hitét, de ősi nevét is megváltoztatta, s román illegalista kommunista vezérként tisztelte később a ceauşista korszak „tudományos” történetírása.

 

 

Rimler Károly elmaradt ünneplése

 

A Tiszántúl március 21-i számában az Újdonságok rovatban egyszerűen Rimler Károly címen jelent meg az alábbi szöveg. „Voltaképpen ünnepelni kellene hangosan. Rimler Károly betöltötte polgármesterségének tizedik esztendejét, s amikor sokkal jelentéktelenebb eseményeket megjubilálunk, szinte szokatlan, hogy Nagyvárad város közönsége ezen az évfordulón csendben haladjon át.

Nagyvárad történelmében új korszakot nyitott ez a tíz év, amelyre most egy pillanatig megállva visszatekintünk. Ez a tíz év bizonyította be, hogy Nagyvárad nemcsak a régmúltban volt Magyarország egyik legszebb, legfontosabb városa, de van ereje, szorgalma, pezsgő lelkesedése ahhoz, hogy a jövőben is azzá legyen.

Ez a tíz év hozta meg Nagyváradnak a villanyvilágítást, a villamos vasutat, a vízmű kibővítését, az új városházát, a csatornázást, az új gyaloghidat, az utcák egyrészének modern burkolását, szóval egy egész sorozatát a modern alkotásoknak. Mindeniknek ott a vezérnek, Rimler Károlynak széles látókörre valló, erélyes és céltudatos irányítása.

Büszkék lehetünk arra, hogy Nagyvárad ma egyike a legerőteljesebben fejlődő magyar városoknak, de büszkék kell lennünk Rimler Károlyra is, aki a fejlődés élén állva, azt irányítja, vezeti lankadatlan buzgósággal, szülővárosa [sic] iránti rajongó szeretettel.

Ahogy a tíz év lezárul, új, még szebb jövő tárul föl. A Pece és a Páris patak beboltozása, a harmadik vashíd, a villamosvasút fejlesztése, a Körös-partok felszabadítása és rendezése, az utcaburkolás továbbfejlesztése, a kultúrpalota építése mind részben már kész, részben teljesen előkészített alkotások; megvalósítása még közelebb fogja hozni Nagyváradot a modern város ideális fogalmához. Mindezekben ott van Rimler Károly alkotó szelleme, előrelátó bölcsessége, kitartó erélye.

Betegágyon érte Rimler Károlyt az évforduló napja – de kívülről az egész város szeretete fokozott mértékben keresi föl őt ez alkalommal, szívből óhajtja, hogy amit annyi buzgalommal kezdett el tíz évvel ezelőtt, a nagyra hivatott város vezetését folytassa tovább is, még szebb sikerekkel.”

Rimler Károly erős szervezete s még erősebb akarata csakhamar legyőzte a betegséget, és megújult erővel folytatta városfejlesztő politikáját. Az 1912-es esztendő legjelentősebb alkotását, a csendőriskolát Vágó József tervei alapján, Incze Lajos építész kezdte építeni, és a Fő utca későbbi büszkesége, az Apolló palota építését szintén Vágó József tervei alapján ifj. Rimanóczi Kálmán kezdte el.

Az 1912-es évre tervezett 120 munkáslakás építésére 600 ezer koronára lett volna szükség. Rimler Károly még betegágyba kerülése előtt felutazott Budapestre, hogy állami segélyt kérjen a minisztériumtól a terv megvalósítására, de kérését elutasították. Ezután működésbe lépett a fővárosban a mai szóval élve „váradi lobbi”. Dr. Hoványi Géza felkereste Beöthy László minisztert, s így sikerült elintézni az ügyet. Dr. Teleszky János pénzügyminisztériumi államtitkár értesítette a várost, megkapták a 200.000 koronát.

1912. október 1-jétől dr. Thury László lett a város főügyésze, aki jó kapcsolatban állott Rimler Károllyal – párttársak is voltak. Az 1912-es év két jelentős eseménnyel zárult. December 14-én a Katolikus Kör vezetősége tisztelgett Belopoteczky címzetes püspök nagyprépostnál, aki fejedelmi bőkezűséggel biztosította az új palota felépítését, dr. Karácsonyi János kanonok neves történész mondott köszöntő beszédet.

1912. december 15-én felállították és felavatták a színház előtt a névadó színműíró, Szigligeti Ede szobrát. Dr. Hoványi Géza országgyűlési képviselő szép beszéd kíséretében adta át Margó Ede művészi alkotását. Rimert Károly néhány lelkes mondat kíséretében átvette a szobrot, és elsőként helyezte el a szobor talapzatán a város hatalmas babérkoszorúját. A korabeli lapok beszámoltak róla, hogy az ünnepség a Pannónia szálló különtermében rendezett 40 tagú társas ebéddel zárult, ahol lelkes pohárköszöntők hangzottak el.

1912. december 28-án rendkívüli városi közgyűlésen tárgyalták a városi tisztviselők fizetési osztályba sorolását és a családi pótlékok megállapítását. Dr. Hoványi Géza és társai indítványozták, hogy Rimler Károlynak, aki semmi címen nem részesült fizetésemelésben, évi 2.000 korona személyi pótlékot szavazzanak meg. A közgyűlés ellenszavazat nélkül fogadta el a javaslatot, újabb bizonyítékát adva a polgármester munkássága elismerésének.

Még egy, szerencsére meg nem valósított terv is napirendre került 1912-ben. A Tiszántúl adott hírt róla 1912. március 6-i számában A vár lerombolása című cikkében. Mint a város, illetve a vár történetére vonatkozó érdekességet iktatjuk be ennek az évnek a krónikájába. Megjegyezzük, hogy a fanatikus tervet szerencsére jóformán senki sem támogatta.

 

„A vár lerombolása

Váralja fejlődése

Bátran a forrongás korszakának lehet nevezni Nagyvárad fejlődésében a mostani pár évet. Nagyszabásu tervek, intézmények megvalósítása sürü egymásutánban merülnek fel.

Hire volt, hogy a nagyváradi várat egy konzorcium meg akaja venni, hogy majd parcellázza.

Most a városi mérnöki hivatal terjesztett elő egy érdekes dolgot. A katonai épületek kihelyezéséről van szó, amelyek útjában állnak a város fejlődésének.

A csapatkórház kihelyezéséről és a vár lerombolásáról van szó.

A városi főmérnök tárgyalt a temesvári VII. hadosztály épitési osztályával, amely hajlandó, bizonyos feltételek mellett a vár felhagyására, csak megfelelő férőhelyről kell gondoskodni.

A csapatkórház kitelepítése a polgármester eszméje, amelyet már ismertettünk, ez a kérdés sürgősebb, mert összefüggésben van a Párispatak rendezésével.

A vár kitelepítése ugyan értékesités szempontjából nem előnyös, de a város fejlődése szempontjából nagy jelentőségü lehet.

A jelenlegi sáncokat betömni alig lehetne, az óriási költség miatt, igy pedig épitkezésre nem lehet felhasználni, miért is a főmérnök azt javasolja, hogy alakitsák át mély parkokká, aminőt Nürnbergben csináltak a sáncokból. Igy igen szép pormentes parkja lenne ennek a városrésznek, amely ugy is nélkülöz minden üdülőhelyet.

A csapatkórház kitelepitésére már ismertettük a polgármester tervét, amely szerint a Rulikovszky-uton épitenék fel az uj katonai kórházat s az épitési költség és a mostani épület értéke közötti különbséget megtéritené a katonai kincstár, esetleg beleszámitva a két telek közötti értéket is.”

Képek

A Fekete Sas palota a Szent László téren

Impresszum   -   Szerzői jogok