Az ember meghal – prózák

Az ember meghal

A kis, lepattant külsejű portás úgy nyitja ki az óriási, bársonnyal borított ajtót az igazgató úr előtt, mintha nélküle semmi nem történhetne a színházban. Kis vörös kalapja mindegyre félrecsúszik a fején, ügyetlenségéért haragszik is magára. Hajbókol, szaladgál a másik ajtótól az elsőig, mosolyog a vendégekre.

Előbb mindenki a bárpultot látogatja meg, koccintanak, beszélgetnek – ki a művészetről, ki a valutáról – s a hölgyek újra elmagyarázzák édesapjuknak, hogy csakis azért húzták szorosabbra a fűzőjüket, mert az a jóképű katona mindig megnézi őket az előadás előtt. Alacsony, sovány költők találkoznak egymással, mindketten úgy hadonásznak, hogy már-már felverik a mellettük elhaladókat. Az egész terem zajjal megtelt, csak azok igyekeznek ülőhelyeikhez, akik úgy érzik, kinőttek az előadás körítéseiből – legszívesebben maguk is a füstöt szívnák és hangosan szórnák szét véleményüket a nagyvilágnak, de szerepéből nem eshet ki az ember, ahogyan a színész is szigorúan betartja a megtanult szöveget.

Halkan csengetnek, a színház alkalmazottai megpróbálnak szólni mindenkinek, hogy ideje besietni a terembe, de a cigaretta utolsó szippantásához mindenki ragaszkodik, hosszú percek telnek el, míg a több száz ember egyáltalán elindul a nézőtérre.

A terem hatalmas, de így is betelik a több ezer kimondott szóval, melyek fel-felrepülnek a csillárokig, aztán leszállnak, más ember fülébe jutva. Mintha le akarnának ülni az emberek, de még egy utolsó mondatot mindenkinek mondania kell a soron következő előadásról – óriási művészről beszélünk, úgy hirdették, ez lesz az utolsó előadása és amilyen szeszélyes, ki is telik ez tőle. Ah, dehogy, csak így drágábban eladhatják a jegyeket és több ember is jön el, így mások, míg egy fiatal, szemüveges festő szerint a közönség több, mint fele még olvasni sem tud. Egy mellette álldogáló asszony meghallja ezt, de mit sem törődik ezzel. Nem úgy a férj, aki azonnal beszáll a vitába, azt fejtegetve, hogy színházba csak hozzáértő emberek járnak, már-már mondhatnánk azt is, hogy a város „szakemberei”. Egy pszichológus is ott toporog a közelben, kifejti, hogy a festő csak frusztrációját dolgozza fel azzal, amint másokat kisebbnek tart, mint amilyenek valójában.

A személyzet még szaladgál, hiszen a fényes hangosan horkol a kis szobájában, az igazgató is ideges, nem tudja, mi fog történni a színtéren. Az ültetők úgy vélik, sokkal több ember surrant be jegy nélkül, mint amennyit a józan ész elvisel… Nyolc lesz perceken belül, a városban már elhalkult az élet, a színház viszont él és ragyog, tele van emberekkel – művészek, műkedvelők, orvosok, úrihölgyek, tisztek ülnek a sorokban, egymás mögött, az első széktől az utolsóig minden hely betelt. Aki későn érkezett, állóhelyet vehet csak, az ajtók mellett támaszkodik a falnak. Az igazgató sziszeg, reméli, hogy hamarosan csend lesz.

A fényes megérkezik, azonnal lekapcsolja az össze lámpát, aztán észbe kap, egy halvány égő feléled a hátsó sorok fölött. Legalább két percen át mély csend veszi át a hatalmat, aztán kopogást hallani, a művész, a színész érkezik a vastag függönyök mögül.

Még mindig hallani az emberek suttogását, egyes helyeken az öltönyéről beszélnek, mások azt mondják, egészen megöregedett, pedig alig harminc éves. Nem is csodálom, hallatszik az első sorokban, hiszen egy fél éve nem lépett színpadra. Valahol egy hölgy felnevet, inkább kuncog – talán valaki belecsípett. A folyosóról köhögést hallani, aztán valaki káromkodását és azt, ahogyan elcsoszog és röhög. A hátsó égő elhal, a tökéletes sötétség azonban csak néhány másodpercig tart, megvilágítják a színpadon álló színészt.

Még mindig áll, mereven néz a közönségre. Aztán lazul a testtartása, tekintetét körbehordozza az első sorokon, távolabb néz. Végül feltekint a mennyezetre, talán a csillárokat vizsgálja, a hatalmas és drága kristályokat. Talán csak meg akar lepni minket, gondolják néhányan, mások azt hiszik, részeg

Végül egészen fesztelen lesz. Köhög, megigazítja a nadrágját, kicsit járkál a színpadon, nyújtózkodik. Egy adott pillanatban előhúz egy cigarettát, de nem gyújt rá. Ajkára helyezi, száját rázárja a rúdra, de végül zsebre dugja azt. Ismét megmerevedik, nem is néz már senkire, csak maga elé, a padlóra. Megbolondult volna? Őrületbe kergette valami asszony? Vagy ez valamilyen modern darab? Elkezdődött a műsor? Ilyen még nem volt…

A színpad közepére lép, szembefordul a közönséggel, meghajol. Néhány másodpercig úgy marad, aztán felegyenesedik, szemét lehunyja egy pillanatra, s olyan mosolyra húzza szét száját, amilyent még soha nem láttak tőle. A végtelen békességet árasztja, a beletörődést, vagy a dühöt? Érdekes színészi játék. De ennél többet nem ad.

Megfordul, félrerántja a függönyt, s onnan hallatszik egy hangos dörrenés, majd azt, ahogyan teste a földre hull.

Az öreg takarítónő bejön, félrerántja a függönyt, arrébb húzza a testet, s közben a cigarettát kicsempészi a zsebből. Majd otthon elszívja, vagy hazafele.

Sokan drágának tartják a jegy árát. Hiszen már nyolc tizenötkor az utcán ácsorognak.

2009. 10. 11.

 

 

Két kezemmel

Felhajtottam a pohár tartalmát, elégedetten körülnéztem, aztán csettintettem a pincérnek: számlát. Bár vasárnaponként a tulaj vendége voltam, mert ma még nem találkoztam vele, gondoltam, nagyvonalúan fizetek, majd a következő hétvégén lesz okom a szemrehányásra. A fiún látszott, hogy megriad, de azért hozta a cetlit, letette elém, s elment. Becsúsztattam a pénzt a bőrkötés közé, jelentős borravalót hagyva a gyereknek, aztán felálltam az asztaltól, lassan, módszeresen felvettem a kabátom, és alulról felfele begomboltam. Ötöt kellett gombolnom, majd a nyakamnál is, a hatodikat. Felöltöttem a sálam, majd a téli sapkát is a fejembe húztam, megigazítottam. Intettem a gyereknek, az illedelmesen bólintott, a pultnál törölgető kölyök is felkapta a fejét, meghajolt, mint egy színész.

Az ajtót visszaengedtem, a friss szél csapott meg, úgyhogy újra megigazítottam a sálam, majd lassan megindultam, vissza, a táborba. A kis vendéglő másfél kilométerre fekszik tőlünk, a város legalább háromra van a helyiségtől. Errefele mindig erősen fúj a szél, mert a fákat is kivágták, hogy a tankok szabadon járjanak. Volt erre néhány tanya, azokat elpusztították, az egyik parasztot, emlékszem, a családjával együtt nyomták el, házastól. Akkor is legyintettem, ma is ezt teszem. Fekete madarak keringenek a levegőben, soha nem féltem a sötétben, a halál is csak egy plecsni az ember egyenruháján. Kölyök voltam, hat éves, amikor anyám verni kezdett, ha a többi gyereket pofozgattam, de sírni soha nem sírtam, sem előtte, sem a háta mögött. Csak elkomorodtam és sétálni mentem. A tónál köveket dobáltam, akkor is fújt a szél, s a madarak akkor is ott köröztek, ahova az emberek csak gépekkel képesek felemelkedni. Gyerekek vagyunk. A háború csak néhány közelebbi holttest, és egy köteg fehér papír, különböző számokkal és statisztikákkal. A világot csak térképpel értjük meg, faragott fapálcám, amely néha a szolgálólány hátsóját vörösíti ki, a durva papíron járkál, rábökök egy folyóra, oda rendelek egy század húst. Cafatokká lövik, alig húsz évesek, de újabban a tizenhárom éves kölyök is fegyvert fog és lő. Engem ez sem érdekel, semmi nem érdekel, mert akármilyen magasra emelkednék, a fekete madarak fölé, akkor sem látnám be a világot, csak ha térkép van előttem. Az ember rövidlátó: csak számokkal és térképekkel tudunk istent játszani, de a golyó akkor is átfúrja a szívünk vagy az agyunk, aztán nyögünk egyet, még ha a kölykök bámulnak is az arcunkba.

Beveszek egy kanyart a poros, töredezett aszfalton megteszek száz métert, és megérkeztem a táborhoz. Két katona szalutál, az egyiknek durva, buta arca van – megverném, de türtőztetem magam – a másik pedig olyan, mint egy lány. Vékony, undorító teste van, tudom azt is, hogy az erősebbek kihasználják, ezért sem bántanám. Megteszik mások, ez elég nekem.

Arra gondoltam, emlékszem, hogy tizennégy lehettem, amikor először fogtam a kezemben légpuskát. Előbb a galambokra vadásztam, aztán kiszaladtam a közeli erdőbe és egy rókát terítettem le, igaz, ahhoz nem csak a fegyvert használtam. Aztán fejbe lőttem egy társam, egy nyolc éves kisfiút, aki nem halt meg, a puskám viszont elvették, és alaposan megvertek. A gyerek soha többé nem szólalt meg, húsz éves korában pedig eltűnt, soha többé nem láttuk. Azóta látni véltem néhányszor, nem a sötétben, egyedül, hanem az ellenséges katonák közt. Rossz álom.

Szeretném, ha a háború soha nem érne véget. Rengeteg embert kell még kivégeznünk, a hadsereg folyamatosan szállítja a büdös, mocskos testeket, ezeket a megtört, de még mozgó és hörgő formákat. Nem tudom, emberek-e ezek, voltak-e emberek valaha, mert mire ideérnek, nem lehet annak nevezni őket, legalábbis az én elvárásaim szerint. Tőlem félnek a legjobban, mintha valaha bármi is kikerült volna a kezem közül, ami panaszkodhatott volna. Olyan vagyok, mint a halál, senki nem él túl – mondom magamnak, elégedetten sercintek a padlóra.

Belököm az irodám ajtaját, a baráti, meleg tűz ropog a kandallóban, a szolgálólány már előttem is áll, kedvesen mosolyog – úgy tűnik, valamiért különösen boldog. Nem kérdek semmit, de mielőtt leülnék az asztalhoz, belemarkolok a hátsójába, kissé felszisszen, mert fájdalmat okozok. Egy pillanatra megremeg az arca, de továbbra is mosolyog. Ez nem mérgezne meg, mert már ez sem ember. Még egyszer megmarkolom ezt a durva, falusi lányt, nem is akarom elereszteni, de aztán mégiscsak hagyom, hogy menjen el.

Előttem az öreg térkép. Az ellenség táncol – néha közelebb ér, majd meghátrál, de igazi veszélyt sosem jelent. Novemberben kevés húst hoztak, alig volt dolgom, de december sokat ígér, már az első héten négyszázat kaptunk. Csak a nőket választottam ki, s amíg imádkoztak, addig én, a hátsójukat markolászva üvöltöztem. Szégyellhetném magam, ha katolikus iskolába járnék, de ez itt az igazi élet, mi itt a bűnösöket ítéljük halálra, nem jézusokat adunk nekik, generációról generációra. Mi gyűlöletből, szenvedélyből ölünk, és végtelenül igazságosan – a képlet ugyanis egyszerű. Amit én mondok, az a végső igazság, mert amit eddig mondtak ők, az volt az igaz. A kocka fordul, akinek több húsa van, amit a frontra küldjön, az győz, az eszi meg az ellenséget. Habár a disznóhús a kedvencem – mennyei élmény! – szívesen ettem az ellenségből is, akkor éreztem át igazán az ösztön erejét, a vér fölényét az agy fölött. És akkor döntöttem el – finom, gyenge, fehér bőrű lány volt, a lábát szervírozták – hogy többé nem szabok gátat magamnak. Vérben forgó szemekkel szaladtam le minden este, nyolc órakor a pincébe, és az előkészített húsokat kínoztam, amíg bele nem untam. A szolgálólány, ez a buta paraszt, mindig is tudta, hogy mi történik az alig világított teremben, de soha nem szólt egy szót sem. Azt hiszem, nagyon bátor lány, ezért sem alázom meg annál jobban, minthogy belemarkolok a hátsójába. Ez egy erőteljes kihívás is számomra, mert a durvaság gerjesztő.

Ásítok, az esti sétámra készülve elálmosodom, de azért felhúzom a táborban használandó bakancsom, és elindulok a sötétben. Betérek az első barakkba, a bűztől azonban visszafordulok. A gyomrom erős, de vannak gyenge napjaim, amikor nem bírok egy emberre se nézni. Ordibálva küldöm ki a katonákat magam mellől, a hányinger fojtogat, s az asztalon fekvő pisztolyt már-már a homlokomhoz tartom.

Annál persze többre tartom magam – ilyen alantas halált nem szánok magamnak.

Benézek a második barakkba is, itt csak nők fekszenek. Végignézek a társaságon, de egyetlen szép húst sem látok, ezért becsapom az ajtót és tovább sétálok a harmadik épülethez. A hideg belém hasít újra, de nem zavartatom magam, belerúgok az ajtóba, az nagy zajjal nyílik ki. Rémült szemeket látok mindenfele. Aki alacsonyabb rendűnek gondolja magát, az az is. Ezt tanították nekem. És azt is, hogy nem léteznek nemzetek, csak egyének. Jó egyének, akik erősek – bűnös egyének, akik lehajtják a fejük, ha a tekintetük az enyémmel találkozna. Isten vagyok, ezt is tanították. Ezért sincs istenem. Azt is tanították, hogy sok isten van köztünk, ezért nem érek annyit, mint gondolnám, de soha ne becsüljem alá magam. Nem is teszem.

Ezek meg itt csak húsok, ezt már tudom. Két kezemmel gyilkolom meg őket, két kezemmel tépem fel a bőrük, két kezemmel szúrom ki a szemeiket és tépem ki az aszott nyelveket. Két kezemmel ütöm be a mellkasokat és nyúlok a szívért. Két kezemmel bizonyítom, hogy ember az, aki tudja, hogy hogyan legyen az, és emelt fővel halad is előre az általa megszabott úton. Ember az, akit én is annak gondolok, és bennem mindenki megbízhat, az érzékem tökéletes. A térkép és a fehér papíron álló számok nélkül vak vagyok – de erősebb pillanataimban el merem hinni, hogy ezek is csak alárendelt eszközeim, s mikor kezem mozdulatai ezer és ezer húsra nyomják a szemfedőt, azt sem hiszem el, hogy valaha az én húsom is elhagyja csontjaim, csontjaim is elhagyják a világot.

2010. 02. 06.

Impresszum   -   Szerzői jogok