Szentségtörés

Billy kis híján keretéből szakította ki az ajtót, amint berontott az irodába. Nagy hévvel érkezett, alig tudta lefékezni magát főnöke íróasztala előtt. Légszomja volt és karjaival összevissza kalimpált az orra előtt, mint aki meghatározatlan irányba mutogatva akarja a szemben ülő figyelmét valami félelmetesen titokzatos dologra felhívni, miközben képtelen kinyögni akár egyetlen értelmes szót is, mintha egy szuszra kellene elmondani mindazt, ami kikívánkozik belőle, s amit szinte lehetetlenség higgadtan szavakba foglalni.
Mr. Harriot, a temetkezési vállalat tulajdonosa ijedten, ugyanakkor szemmel látható felháborodással fogadta rárontó alkalmazottját. Tenyerével sietve lefedte a telefonkagyló mikrofonját, nehogy a vonal másik végén meghallják a váratlan berobbanás okozta zajokat. Kegyetlen pillantást vetett Billyre, amiből a hevesen gesztikuláló szerencsétlen ember más körülmények között azonnali hatállyal történő elbocsátását szűrte volna ki. Az őt ért megrázkódtatás mindazonáltal nem engedte személyes sorsa miatti esetleges aggodalmát felülkerekedni. Szólni ugyan – egyelőre – még egy szót sem szólt, kétségbeesett hadonászásával azonban igyekezett főnöke értésére adni, tüstént fejezze be a telefonbeszélgetést, bárki lett légyen a vonal másik végén, mert közlendője egyetlen másodpercnyi halasztás sem tűr.
Törekvését kétségkívül nehezítette az az el nem hanyagolható tény, hogy Mr. Harriot egy alig néhány órája elhunyt fiatalasszony édesanyjával folytatott kíméletes beszélgetést, amit váratlanul félbeszakítani nem csak tapintatlan durvaság, de még üzletileg is kockázatos. Éppen ezért kezének egy türelmetlen mozdulatával intett Billynek, hagyja el az irodát, ne most zavarja őt, amikor minden tudására, tapasztalatára szükség van a lánya elvesztése miatt zokogó anyát megnyugtatni, s meggyőzni afelől, hogy noha fájdalmát csak a jóisten tudja enyhíteni, ám azt leszámítva minden egyéb gondját és terhét magára vállalja a Harriot Temetkezési Vállalat.
Csakhogy Billy egy tapodtat sem mozdult, ami arra késztette Harriot urat, hogy a lehető legfinomabban és őszinte együttérzésének ismételt kifejezésével végülis pontot tegyen a telefonbeszélgetés végére.
Amint ez megtörtént, iménti ájtatos hangja, de egész lénye is megdöbbentő változáson ment keresztül. Kirúgta maga alól a széket, amelyről egy szemvillanás alatt felpattant, hogy ne csak íróasztala, de Billy fölé is tornyosuljon elhízott testével.
–Billy! Hogy merészel, amikor tudja jól, hogy…
Nem folytathatta, mert Billy egy izgága mozdulattal félbeszakította a várható szidalmakat.
– Uram, nem is tudom, miként közöljem önnel… ez… ez egyszerűen hihetetlen… ilyesmi még sohasem fordult elő. Én nagyon régóta…, ezt ön is tudja, uram, de… de ilyen… még most sem tudom felfogni… mintha egy rémálom tört volna rám…
– Nyögje már ki, az isten szerelmére, mi az, amitől megfeledkezik a jómodorról, amitől úgy viselkedik, mint egy idióta, akinek fogalma sincs arról, hogy cselekedete milyen következményekkel járhat.
Billy mély lélegzetet vett, megerőltetésébe került önuralmat erőltetni magára.
– A halott – suttogta, majd rögtön szája elé kapta kezét, mintha így akarná meggátolni a további szavak áradatát. Szemei kikerekedtek a rémülettől, s ahelyett, hogy folytatta volna, amit mondani akart, segélykérően bámult a tulajdonosra, tőle várva valamiféle magyarázatot a történtekre.
Mr. Harriot ingerülten rászólt.
– Próbálja meg összeszedni magát és érthetően elmondani…
– Próbálom, uram, higgye el nekem, hogy próbálom. – Billy egy pillanatra elhallgatott, aztán felkapta fejét, egyenesen és mindenre elszántan Mr. Harriot szemébe nézett, úgy folytatta: – A halott… Mr. Fitzpatrick holtteste eltűnt a ravatalozóból.
– Mit mond?
– Jól hallotta, uram.
E pillanatban Mr. Harriotra került a sor, hogy a döbbenettől szólalni se tudjon. Kiszaladt arcából a vér, ábrázata merev és hófehér lett, akár a halottaké, akiknek túlvilági sorsát oly alapos körültekintéssel és lelkiismerettel irányította. Olyan szemeket meresztett alkalmazottjára, mintha most jutott volna el tudatáig, hogy ez az ember, aki egész testében remegve áll előtte, s aki éveken keresztül megbizható szolgája, mindenese volt, vállalatának oszlopos és elnyűhetetlen alkalmazottja, egyszerre és teljesen váratlanul, valami rejtélyes oknál fogva meghibbant.
Billy megfordult, tett néhány lépést az ajtó felé, majd megállt és visszapillantott. Látva Mr. Harriot makacs mozdulatlanságát, tétován intett neki, kövesse, ha saját szemével is meg akar győződni az általa közölt hír valóságtartalmáról.
A tulajdonos végre rászánta magát, s eleget tett a bátortalan felszólításnak. Nehéz, nem akarózó léptekkel megkerülte íróasztalát, s elindult Billy nyomában. Gyomra görcsbe rándult, éreztetve vele azt a kutyaszorítót, amibe belekerült.
Hiszen, ha igaz… Erre gondolni sem mert. Abszurdum. Viszont, ha Billy szórakozik vele… Ugyan miért tenné? Ez a lehetőség sem állta meg a helyét. A hatvanadik évéhez közel járó, száraz és humortalan agglegényt hosszú évek óta ismerte, ráadásul olyan embernek, aki még gyerekkorában sem volt kapható csínytevésekre. Viccet, tréfát nem ismert, mosolyogni talán még az anyja sem látta, arckifejezése állandó búbánatot tükrözött, örökös, mindenre és mindenkire kiterjedő, egyféle jellegtelen, mégis részvétteli szomorúságot. Ilyen ember nem járathatja vele a bolondját.
A ravatalozó boltíves bejáratánál Billy előre engedte főnökét, aki egy pillanatra megtorpant az ajtóban. Lehunyta szemét, s mint a holdkóros, csukott szemmel közelítette meg a terem közepén álló, sötétlila drapériával letakart gyászemelvényt, amelyre elhelyezték a nyitott fedelű koporsót. Mielőtt a szemét újra felnyitotta volna, megkapaszkodott az emelvény peremében.
A koporsó üres volt.

Impresszum   -   Szerzői jogok