Pecsétfeszegetők...

 

Többen is látni vélték. Talán látták is. A férfi a jobb kezében egy könyvet tartott, amely kívül és belül tele volt írva. Hét pecséttel volt lezárva. A pecsétekhez kulcs nem járt. Többen is próbálkoztak a felnyitásával, sikertelenül. Többen próbálták feltörni. Ördög lakat a szája… A férfi hitte, hogy a kulcs létezik. Létezik egy érintésben, egy simogatásban, egy lüktetésben, valamiben, amit szenvedélynek becézett. Amikor az első néggyel próbálkoztak megjelent az apokalipszis négy lovasa. Mezítelen testek forgatagaként perdültek a színre. Az első tűzvörös ajkaival, a második fehér bőrével csábítva, a harmadik éjfekete hajával, míg a negyedik hideg-élettelen tekintetével. Az ötödik pecsét felnyitásakor láthatóvá lett azoknak a lelke, akik meghaltak volna a férfiért. Szavait igeként itták, de mindahánynak más lett a sorstalansága. A hatodik pecsét felbontásakor az ösztönök szörnyű katasztrófákat okoztak. A férfi a könyv hét lapját megjelölte. Tudta, hogy csak ez a hét történet menekülhet meg attól az egytől, amelytől betegesen retteget… a szenvtelenségtől. Mindannyian az érzelmeink foglyaiként élünk. Akik a hetedik pecsét felbontásához érkeztek visszariadtak. Visszariadtak a harsonák rikító hangjától, amelyet dúskeblű angyalok kiáltoztak megkeserítve a férfit valóban szeretni tudók mindennapját.

A hetedik sikoly a kétségbeesésé… a közönyé. A test lélektelen jelenléte a látszatvalóságban. Kétszarvú fenevad jön elő a mélyből, és hajtja uralma alá lelket. Szorongok… Felszabadító a szorongás. Micsoda paradoxon. Gondolkodni paradoxon nélkül olyan, mint a szerelem szenvedély és szenvedés nélkül. Titokzatos elrendelések vezetnek egymáshoz. Titokzatos titoknyitogatók. Pecsétfeszegetők…

 

Az első…

 

Fenemód önmagamra eszméltem mostanában. Valahogy úgy, mint az Amerikai szépségben Kevin Spacey. Feleség mellett is önbögyörőzve-gyúrva. A tükör előtt állok, és a borotva pengéjét csillogtatom. Azt a kérdést teszem fel folyton magamban: Milyen vagyok én? Soha el nem múló kamaszkori tünetek. Harmincasként. Állandó visszhangot ver a fülembe. Az első tűzvörös ajkakkal bent fekszik az ágyban. Frissen szerzett nő. Felesleges. Felébreszteni. Egész éjjel hallgattam, ahogyan szuszog. Ütemes sóhajok… Bámulom a mennyezetet, hallgatva a beszűrődő zenét és nem kérdezek magamtól semmit. Nem azért nem kérdezek, mert nem lenne mit, hanem azért, mert nem merek kérdezni. Az első? Az érzésekben valami Én..Én..Én.. lüktet és nem a Mi…Mi…Mi… Mi? Én! Nyomorúságossá zsugorodó énbetűk: én…én…én…mivé lettem. Ki vagyok én? Borotva… Csupán pecsétfeszegető.

Lehet azt mondani, hogy ez egy betegség, mert minden és bármi lehet egy betegség. De vannak olyanok, mint mi, akik szerint semmi sem egy betegség. Betegek vagyunk… Ugyanis a lélekhajléktalanság korsága abban rejlik, hogy bármikor építhetnél a fejed fölé tetőt, akár palotát, de ez éppen attól a lényegedtől fosztana meg, ami az önsajnálat olyan lelket melengető valamije, ami éppen egyenlő a semmivel. A lényegünk a semmi. A boldogság akár látszólagos felbukkanása is egyenlő egy heréléssel. A lét elviselhetetlenül könnyű-nehéz…

 

A második…

 

A borosta gondolatába temetkezve az albérlet művi rendezettségét nézte. A bejárónő kétnaponta jár. Egy hónapja már nem. Alighanem mindegy, hol hajtjuk álomra a gondolatunkat. A szuszogás hiánya. Most hiányzik, másokat megőrjít. A korábban verejtéket tajtékzó nő szuszogása, ami megnyugtató, ami hiányzik. Csönd van. Otthon a csönd. Antinómia. Mondanák. Feloldhatatlan ellentétek… Sóhajok. Teret törő sóhajvisszhangok. A második.

Hét éve, amikor az egyik barátommal az egyetem lépcsőjén ülve azon filóztunk az elmorgó tömeget nézve, hogy mennyire sokkoló az, hogy legalább ezer velünk egykorú fiatal öltözik, beszél, gondolkodik, sóhajt és viselkedik úgy, mint mi… Itt nagyjából le is zártuk az egyéniség „Mein Kampfját” és tovább ittuk a világmegváltó műanyagflakonos konyakunkat. Lett volna olyan, aki ezt örömmel fedezi fel és voltunk mi, akik elborzadtunk átlag szürkeségünk felfedezésén. Kamasz koromban minden erővel azon voltam, hogy a hajszálaimnak még egy parányi görbülete se különbözzön a többiekétől, majd, hogy a különbözőségem az egyéniség záloga, majd semmi… A mókuskerékben senkit nem érdekel az azonosság és különbözőség. A lépésszám a fontos. A fordulat.

Az Amerikai szépségben Kevin Spacey beleszeret a lánya iskolatársába… Fehér a bőre… Bőrén áttetsző vérerek. Gondolatba befutkosó vérerek.

 

A harmadik…

 

A fürdőben a mosógép halkan felzúg. Centrizik… Az automata mosógép eltünteti a szagokat és illatokat. Ürít… Néhány napja még mostak rád. Most mosol. Ezt is tudod. Mégha vegyesen is a fehéret a színessel. A szennyesség érzése nem válogat a színek között. Csak oldottságra vágyik.

A teregetésnél egy éjfekete hajszál makacsul az inged nyakára ragadva. Ragacsos érzelmek. Alantas fajtájú legnemesebb betegségeink szenvedély formájúak.

A könyvben, amit az elköltözésekor az íróasztalon hagyott egy mondatnál szamárfülezte be: Önmagam problémáinak önmagam vagyok a kulcsa és megoldása…

Lószart! – üvöltötte a kiüresedett város utcáiba. Ha ez ilyen könnyen menne, akkor nem lenne magányos bolyongókkal, lélekleselkedőkkel, társas magányban fuldoklókkal teli univerzum. Nem vágna szét egy fekete hajszál az ingem gallérjára ragadva.

 

 

A negyedik…

 

Ahogy lefordult a mellette fekvő nőről a festetlen albérlet mosatlanszagú sötétéjében a kétség nem férhetett hozzá. Megtette… Nehezen, de megtette. Végre benne volt egy hús és vér nőben. Benne járt. Benne dongott, mit hús körül a megköpni készülő légy. Megköpte. El kellet ismernie, hogy nagyon gyors volt. Nem telt bele néhány másodperc… A dongásba. Ahogy a sötétben feküdtek a siker és az elégedettség érzése töltötte el. A férfit. Fellelkesülve suttogta, hogy milyen fantasztikus és eszméletlen volt. Elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, hogy milyen volt neki. A nőnek. A nő hideg-élettelen tekintetével azt válaszolta „remek”. Amolyan szarkazmussal megfűszerezett remek. Lelohasztó remek. Mindegy… a negyedik pecsét.

Csak egy lúzer… – gondolták róla. Az Amerikai szépségben Kevin Spacey lelkével senki nem foglalkozott.

A lélekkel csupán két valami foglalkozik igazán: a pszichológus és az ördög. De azt, hogy melyik ért jobban hozzá? Eget metsző felhőnyírások az égen… Repedező lélekjelenések.

Impresszum   -   Szerzői jogok