Jakobovits Miklós nyomában

Keresem a címet, amely méltó a hetvenöt éves Jakobovits Miklós életpályájához – nem csupán a Munkácsy-díjas festőművészhez, a Barabás Miklós Céh elnökéhez, hanem mindenekelőtt ahhoz a megfoghatatlanul gazdag életműhöz, amelyet a magáénak tudhat, amelyet a magunkénak tudhatunk, mert itt született, és mindig hozzánk akart szólni, miközben a nagyvilágot is megcélozta. Címkeresés közben lenne honnan puskázni. A 2009-ben Nagyváradon megjelent, a művészettörténész Maria Zintz jegyezte szépséges és körültekintő album vagy a pár évvel korábbi, Kolozsvárt nyomtatott, nem kevésbé igényes kivitelű szöveges-reprós bemutató kínálja a jobbnál jobb jellemzéseket. Köztük találom ezt a fontos-pontos önjellemzést: „A titkokat keresem, melyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, mintha varázslatos dimenzióból keresném a múltat, sejtelmes viszonylataival éppen úgy, mint a jelenkor frivol, banális jelképeit, mai korunk bizarr emberi szimbólumait.” Kölcsönvehetném Dorel Găină válaszát is arra a kérdésre, hogy ki Jakobovits Miklós. D. G. szerint a filozófia varázslója, a világ és a fény szerelmese. De megtalálom – bármennyire szerénytelenség az idézése, nem tudok ellenállni a reprodukálásának – saját szövegrészletemet is 2007-ből, a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett egyéni Jakobovits-kiállítás katalógusából. Ezt persze ma is vállalom: „Ezredfordulós reneszánsz mesternek merném nevezni Jakobovits Miklóst. Ilyen gazdag skálán, legalábbis Erdélyben, kevesen játszanak, mint amelyen ő játszik. Ráadásul nem is játék ez, hanem maga az élet. Oltárképet restaurál, kiválóan rajzol portrét is, valamikor groteszk olajkompozícióival figyeltetett föl magára, mi több, a politikai diktatúra éveiben-évtizedeiben tette ezt. Végigjárta az absztrakció stációit, legújabban pedig annak a felfedezésnek ad hitelt, hogy a szín nem csupán hagyományos festékkel valósítható meg, hanem úgynevezett hulladékanyagokból is. És e mélyen átélt kísérletek közben nem szakad el környezetétől, szervez, rábeszél, kortársairól ír kritikát, könyvet. Jelen van Erdélyben, magyar, román és örmény környezetben, jelen Európában.” És ugyanitt olvasok egy idézetet Lászlóffy Aladártól; ő azt állítja, hogy egyetlen festmény is elég, „egyetlen mű, mely természetesen az emberi lét kérdésköreivel foglalkozik, s a maga módján az emberi totalitás megfogalmazását célozza”, hogy műélvezőként találkozhassunk a festészettel – Jakobovits festészetével.

Itt azonban meg kell állnom. Jakobovits Miklós melyik korszakából válasszuk ki azt az egy festményt? Merthogy a választás lehetősége szinte végtelen. Saját emlékeimet próbálom felidézni, a váradi műtermi látogatásokat, a kiállításokon történt újratalálkozásokat. Annyi van belőlük, hogy az írásos dokumentumokra hagyatkozhatom. 1977-ben a Korunk Galéria vendégének olajfestményekbe rögzített látleleteit – a mai Jakobovits-munkák ismerőit talán meglepő módon – Incze Jánossal, a Szamos menti kisváros, Dés girbegurba utcáinak, házainak festőjével rokonítottam, a kiváló karakterérzékkel megfestett figurák, a lírai groteszk érvényesülése okán. Jakobovits akkoriban lélektani-társadalomlélektani tanulmányainak eredményét mutatta be, a kortársaknak korántsem udvarló-hízelgő képeket hozott el Kolozsvárra. De már kezdett át-átrándulni a nonfiguratív kompozíciókba. Alig három évvel később egy kis jegyzetben hangsúlyt kapott, hogy Jakobovits nemrég fölfedezte a maga számára az itt már-már elsüllyedt örmény múltat: a furcsa zenei ritmusba rendeződő házak között az örmény írás színes jelei járnak körtáncot.

1997-ben újra elhozta munkáit, az újakat, a Korunk Galériába, majd láthattam képeit a Körösvidéki Múzeumban, aztán ismét Kolozsvárt – európaiságával, világszínvonalú művészetével megelőzte az edzett múzeumi szervezőket is –, valamit Óbudán, merőben más környezetben. És egy új Jakobovits Miklóst ismertem meg: új (régi) anyagok és új technikák felfedezőjét, aki meglátja a lehetőséget, a sajátosat, a szépet a fém- és textilhulladékban, aki a színt nem hagyományos festékkel (nem csak azzal) keveri ki – vegyes technikájú műveiben csodálatos színhatásokat ér el. De nem ez az utolsó – általam ismert – stáció. Mert jön a római nagy élmény, és minden eddigi technikák felhasználásával ismét eljut a történelemhez, egy új monumentalitáshoz. Mindezek mellett pedig – kiváló keramikus felesége, alkotó társa, Márta szakértelmét ellesve – raku technikával alkot tárgyakat, emlékezeteseket.

Impresszum   -   Szerzői jogok