Várak és légvárak restaurátora. Jakobovits Miklós köszöntése

Ha fülünket a földre tapasztjuk – halljuk a föld szívverését.

Ha szemünket behunyjuk – belelátunk önmagunkba.

A művész áll a műterem közepén, és saját szívdobbanásában érzékeli a Mindenség ritmusát. Pontosabban: a lélek mindenhatóságát.

Állunk Európa közepén, mint antennák – villámok, napfény-zuhatagok, hangfürtök özönében, jelek elrendeltjei és jelek ámítottjai, világvevők az átláthatatlanság rengetegében.

Erdély történelmi, közigazgatási, etnikai, szellemi vergődéséhez (törvényszerűen?) hozzátartozik az antennák erdeje: a nagy Figyelő szemek, személyiségek, akik tudományban és művészetben valamennyi európai érték közvetítőiként, örököseiként, vagy éppenséggel teremtőiként működésben tartották a gondolkozás, a hit és a szellem szabadságának soha el nem ismert köztársaságát. S bár hajlottabbra kényszerített derékkal, de szorosabbra zárkózott fel köréjük közösségük, mint Nyugat polgárai saját kiválasztottjaik köré.

Nagyvárad antennái Szent László szobrászaitól: a Kolozsvári Testvérektől, vagy mondjuk Janus Pannoniustól kezdve napjainkig a közép-európaiság hivatásának egyik legkövetkezetesebb adóállomásáról sugározták/sugározzák a világ felé Jeleiket. Várad nemcsak a törökvész idején számított Nyugat utolsó kapujának (s eleste nemcsak akkor volt – ma is tragikus lenne Európa számára!); arról azonban ritkábban esett/ esik szó, hogy ezen a kapun át legalább annyi áldásos áramlat hatolt kifelé, mint amennyit beengedett. Pedig ennek a kétirányú fuvallatosságnak szinte jelképes kikristályosodása a város csodálatos szecessziós építészete (s persze irodalma – a Holnaposok – és képzőművészete – például Balogh István, Tibor Ernő, Macalik Alfréd stb. – is), s ellégneműsödése humorában, kedélyállapotában, életvitelében (kabaré, operett, kávéházak, fürdőkultúra stb.).

Egy olyan, soha semmiféle világáramlatnak feltétel nélkül el nem kötelezett, szélesregiszterű iskolaváros szülötteként, mint amilyen Szatmárnémeti volt – sohasem kellett átszállnom a Váradon át Kolozsvárra, Csíkszeredába vagy Kézdivásárhelyre vezető úton az erdélyi lélek, gondolat és magatartás, tehát a transzilvanista eszme lényegének a kutatásában, mert ez az út a huszadik századi és a kortárs erdélyi művészeten át vezetett. Partium, Szilágyság, Mezőség, Kalotaszeg, Székelyföld, Bánság szülötteinek a műtermeiben, életművében kellett megtanulnom az európai művészet történetét, átélnem forradalmait, hiszen amikor már kiengedtek az országból, s élőben láthattam mindazt, amit addig csak albumokból ismerhettem – késő lett volna ahhoz, hogy megértsem a művészi látás éghajlatváltozásainak a törvényszerűségeit, s annak a temperáltságnak az értékét, amelyben azok az erdélyi művészetben jelentkeztek.

És Jakobovits Miklós is azok közül való, akik bár képzeletben végigsuhantak a 20. századi művészet legjelentősebb állomásain, esetleg átmenetileg prófétát/prófétákat is választottak maguknak – az alkotás gesztusában örökké azok az érzéki és intellektuális maghatározottságok öltöttek/öltenek formát, amelyek művésszé avatták őket, és ennek a sorsnak (hiszen a művészet: sors és akarat szintézise) értelmet adnak.

És boldog ember, mint valamennyi számottevő erdélyi művész, mert itt ezer éven át annyi és olyan kihívás érte/éri a gondolkozó és érzékeny alkotóembert, amely egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy kiürüljön a lélek, nyoma vesszen a beavatásnak, mint sok más, nagyobb és szerencsésebb országban.

Már az is sorsszerűnek tűnik, hogy kolozsvári és sepsiszentgyörgyi illetőségét (a messziről sugárzó örmény entitását) rögtön pályája kezdetén váradira cserélte, s magára öltötte a város eleganciáját. Benczédi Sándor kisplasztikájának ősi, népi életfilozófiáját, és leánya, Benczédi Ilona morbidnak tűnő, ám igazából az emberi gyarlóság elementáris megnyilvánulásaira összpontosító szobrászatát leszámítva a hatvanas–hetvenes években Jakobovitson kívül senki sem volt képes annyira felülről s egyben annyi szeretettel szemlélni pózainkat, illúzióinkat, önámításainkat, kényszerűségeinket, egyszóval: táncunkat, nem Csontváry cédrusa, hanem saját fogságunk körül. Ebből a nézőpontból, látószögből szövődött nagyvárosi életképeinek a tüllfüggönye, amelyet opera-előadásokon eresztenek le, amikor balett-betét játszódik a színpadon, hogy az álom (az irodalmi-zenei mű) dimenzióján belül egy még káprázatosabb látomás körvonalaival már-már a Lét transzcendenciájára utaljanak; „la vida es sueno”; az élet – álom, írja a spanyol 17. század nagy színpadi szerzője, Calderón, korszakalkotó vígjátékának az élére; annak a kettős álom-állapotnak szerez érvényt a festő ama sokat emlegetett groteszk képi hangulat, színpompa, elrajzoltság bölcs mosolyával.

A Múzsák eredményesebben álltak ellen a diktatúrának, mint a társadalom; a mind sűrűbben leszálló szürkületben igényes zenei élet zajlik (templomban és hangversenyteremben), visszhangos színházi bemutatók és irodalmi estek vonzanak teltházakat, csillog az operett, az államosított barokk püspöki palotában a rendszeres egyéni vagy életmű-kiállításokon kívül Jakobovits és Hora Coriolan muzeológusok reprezentatív erdélyi képtár létrehozásával feledtetik, ellensúlyozzák a kultúra autonómiájának az elnyomorítását. Várad az erdélyi városok „legvidámabb barakkja”.

Impresszum   -   Szerzői jogok