A csempészkirály fia (5. fejezet)

Fordító: 

Ha lett volna saját írásbeliségünk és ezzel együtt saját, írott történelmünk, akkor vallási szégyenünk sokkal kisebb lett volna, és félre lehetett volna seperni, akár egy történetünkben esett helyesírási hibát. Így azonban olyasmi lett belőle, amivel nem tudtunk igazán megbirkózni, olyasmi, ami lestadiánus2 önképünk hátsó feléből a pöcegödörbe potytyant. Ez volt a Korpela-mozgalom3.

Az 1940-es évek végén még mindig ennek a szégyennek az állóvizében éltünk, és mindenki azt remélte, hogy a Pilátus sírhantja felől fújó keleti szél, a vörös eszméé, elsodorja ezt az egész dolgot, hogy soha többé ne kaparja elő senki. A korpelánusok legnagyobb része egy másik pöcegödörbe vetette magát, éspedig a politikába, amely Sztálint istenítette. Az állami lapok is írtak erről a mozgalomról. Félő, hogy a svédek azt gondolják, az egész Tornio-völgy-kérdés nem egyéb, mint valami nemi felizgultság eksztázisában levő népesség, amelynek nem lehet észt tölteni a fejébe. Ezt a szégyent akkoriban az amerikaiak enyhítették. Gondoljátok el, a nagyvilágnak is megvoltak a maguk korpelánusai. Gondoljátok csak el, Amerikában! Ekkor meredtek ám a szemek a Haaparannanlehtire4. Az újságot hangosan felolvasták, a biztonság kedvéért mindkét nyelven, finnül és svédül, nehogy félreértés történjék.

A kegyesek áldást mondtak, és az eget kémlelték. Amerikában volt egy mozgalom, melynek hívei kígyók között éltek, sztrichnint ittak, de egy sem halt meg közülük mérgezésben, és senkit nem mart meg a kígyó.

Ezek bizony megszállottabbak voltak, mint a mi korpelánusaink. Az északi vadonok mannája volt ez a hír a mi veszekedőink számára, valósággal eksztázisba estek tőle, szájuk, mint a kígyófészek, amelyből síkos gondolatok kúsztak elő, nyálkás káromkodások tekeredtek kifelé, és kígyóméregtől csepegő motyogások fröccsentek. Az összeszorított torkokból újra és újra zsoltár préselődött ki madárnyelven, szélvész tört ki csőrökből, s mindez együtt olyan hatást keltett, mint az indiai kígyóbűvölő furulyájának hangja, amely a kígyókat a szoba plafonja felé csábítja. Szóval ilyesmi van ott Amerikában! Gondoljátok csak el! S hát Oroszországban? Rasputyin és a pedofil Berija5!? Ebből is azonnal vitát és politikát kerekítettek. A sztrichnin ellen és a kígyók védelmében. És mindezek közepette simogathatjuk az állunkat, és úgymond elmélkedhetünk, mint a bölcsek, akiknek a bölcsesség nem a szavukban van, hanem a szívükben. Nem lehet tudni. Mármint az állsimogatást. Nem állíthatjuk biztosan. Sok minden van ebben a világban. És talán a korpelánusoknak is valahol igazuk volt. Nem állíthatjuk az ellenkezőjét. Ki tudja. Még ha Isten alkotta is egészében az asszonyt, vajon nem az ördög nyomott a hátsó felére feneket? Nem tudom, jobb kételkedni, mint túlságosan hinni. Van harmadik lehetőség is, de az nem tartozik a mi gondolatmenetünkhöz. Itt most a politikának köszönhetően az „így van és nem úgy” ördöge uralkodik, amely nem ismeri az eszme harmadik szobáját6, ahol egyezség köthető és kezet lehet adni rá. Most olyan elszabadult idők járnak, hogy egyesek sztrichnint isznak, és kígyókat fogadnak el bérlőkül. A vitatkozók közül senki sem tudja, mi a sztrichnin, s épp emiatt az egész dolog komolytalannak tűnik.

A szavak nyírfajdcsapatként szállnak föl, s kedvesen, okosan és büszkén ülnek a beszédek tetején, mint az Oroszországból épp most érkezett süketfajdok. Ott a nyelv hegyében, a világmegváltó gondolat7 mocsarában székel most az a szó, hogy sztrichnin.

Kitört a hidegháború. Valóságos benzin a politika tartályába ez az amerikai szekta. Ha ott az emberek sztrichnint isznak és kígyókat fogadnak be a házukba, akkor bizony a négereket is lemészárolják, és a húsukból Corned beefet, konzervet készítenek. Ezt állították, és az állítást vörös káromkodásokkal pecsételték meg. Így van ám Amerikában! Lemészárolják a négereket, és a húsukat argentin sztékként árusítják.

Az Amerika-pártiak a Kiruna járásbeli svédek dolgát vágták ezeknek a képébe, bár még nem nevezték őket így. Akkor még emberi nevük volt: Kallák, Forsok, Eelisek, Heikkiläk. „Nyee-nyee”, öltöttek nyelvet a kommunisták. „Per-Albin svéd miniszterelnök és fasisztái svédeket küldtek a Szovjetunióba lövöldözni, hótt igaz, mi tudjuk, benne volt a lapban, a Flammában8 is. S aztán azok a rongyemberek képesek Sztálin Józsefet, a népek atyját gyilkossággal meggyanúsítani. Olyan ez, mintha a képét nézve azt mondanák: meg tudna ölni bárkit is ez az ember? Az egyetlen helyes válasz: nem bizony! S még azt elmondom, hogy Lenin feltámad halottaiból, és Sztálin a holdra utazik!”

Svante, a szomszéd fiú ezeket papolta, szószékként az útszéli tejesállványt9 használva. A Flammát lengetve hirdette Finnország és a világ első munkásállama közti örök békét. Nagy és nevezetes ünnepnap volt ez Finnország történetében. A demokrata nép harcra készen állt, és betapasztottak minden szájat, amely irritálta a népet, és másképp vélekedett a dolgokról. Finnország végre igazi demokráciának örvendhetett, ugyanolyannak, mint amilyen a Szovjetunióban már megvalósult. Svante hadonászott, verte a taktust, a Flammába trombitált, amelyet Meänmaa10 egyetlen megbízható hírforrásának tartottak. Ez kétségtelen. Ámen valamennyi túllihegésre. Úgy bizony!

Jól van, na, mondta a papa, gyere te is kávézni.

Cipők kopogtatták a padlót az asztal alatt, ahol ültem, és új szavakat tanultam, amelyek mind a munkásmozgalom szavai. Az egész világ tele volt velük.

Svante Stockholmba utazott, ahol rossz vonatra ült, és gjuter ögonblick död, azonnal halálát lelte. Stockholmban halálukat lelik az emberek, nálunk fogják magukat és meghalnak.

Megölte magát, mondták a kegyesek, és sóhajtoztak. Nem is csoda.

Nem szabad annyira lobbanékonynak lenni a politikában sem, állították a liberális szocik, akik nem tudták, hogy menthetnék meg a szocializmus fényét, amely Sztálin árnyékába került. A kapitalisták bűne, kihajítanak embereket a vonatból Stockholmban, mondták a világmegváltó eszme emberei, és hüvelykujjukkal bagót kotortak elő az ajkuk alól, majd beletörölték a nadrágjukba, és elhallgattak.

Az idő a mi torokszorító énekeinkhez11 tartozik, a múlását panaszolják, ugyanakkor a zsoltárok vigaszt hordoznak, mivel „az idő elszáll a bánattal együtt”. Új idők, új dalok hangzanak majd fel új nyelveken. Nem csoda, hogy nem emlékszem semmi másra a Narnia Krónikáiból, mint arra, hogy az idő holtan fekszik a föld alatt. Ott lakik Kalap herceg is12. Ha valaki leesik és elveszti eszméletét, utána felébred és lábra áll, de ha a koporsóba kerül, akkor többé nem kel fel. Számomra ez most elég világos, de hogy az az idő, ami nyomaszt és terhel, eltűnik, és örökké válik, és új nyelveket szül, talán jobbakat, mint ezek a mi nyelveink – mi is az az idő valójában?

Az idő egyrészt túl hosszú, másrészt nem elég, néha túl kevés van belőle, és véget ér, s az időből át lehet lépni az örökkévalóságba.

Amikor túl hosszúra nyúlt, a kulcs elrejtésével ütöttük agyon. Szinte minden este vártam, hogy Öqvist, a vámos, eljöjjön. Kulcselrejtést játszottunk. Ha valahová a padlóra rejtették, akkor fisk, azaz hal volt, ha magasra, akkor fĺgel, madár, ha meg a kettő közötti magasságba, akkor mittemellan, középen. Az asztal alatt ültem, néztem és hallgattam, ahogy svédül kiabálták, hogy, fĺgel, fisk, mittemellan. „Fĺgelfiskomittemellan”, „madárhalésközépen”. Hosszú szó ez, és az örömrivalgások is hosszúak, amelyekkel a kulcs megkerülését üdvözölték, és én arra gondoltam, hogy ez ama paradicsomi kulcs, amelyet Ádám és Éva elveszített. Amikor pedig megkerült, akkor az idő elszállt a bánattal együtt. De hogy hová szállt és hová tűnt el, nem tudom. Talán az órába, amely ütéseivel jelzett, ahogy a pajalai templom harangja jelzi valakinek a halálát. A falióra figyelmeztet, hogy az idő elszáll, meghal és odalesz.

Öqvisttel malmot is játszottak, az olyan gombokkal való játék, hogy egy kartonlapra iskolai vonalzóval vonalakat és köröket kell húzni Ĺberg Kuno pap fekete gombjával, amelyet elveszített, amikor megkeresztelt. A játék során a gombokat kell tologatni úgy, hogy a vetélytárs kutyaszorítóba kerüljön, és semerre ne tudjon elmozdulni. A gombokat mama varródobozából vettük ki.

Néztem, ahogy az egyik a sliccgombot, a másik az egyenruhagombot tologatja, a harmadik pedig egy simát, az ünnepi nadrág egykori tartógombját. Csiki-csuki, kiesett!

Egyik este így szólt Öqvist: „Van a fiúnak lába, miért nem jár?” Elővett egy hosszú elemlámpát, és ezt mondta: „Hé, Pänktti, ha idejössz, neked adom ezt!” Kikászálódtam az asztal alól, az aludttejtől gömböcként és a háborús dolgoktól súlyosan. Odamentem Öqvisthez, elvettem a lámpát, és így szóltam: „Tack!” Svédül! Íme, a civilizáció megtanított járni, mikor a karbidlámpa csípős szaggal égett, és olyan hangot adott ki, mintha valaki éppen Vademecummal gargarizálna.

Risto levelet kapott a fivérétől Szibériából. Éppen azt olvasták fel Öqvistnek is, hogy elvihesse a hírt a flammahívőknek: „Küldjétek el a protézisemet”, olvasta Risto. Ez a testvérre tartozik. Protézis nélkül nem tudott elboldogulni a szibériai hófúvásban. A levelet Helsinkin keresztül csempészték át. Senki nem tudta, miféle protézisről van szó, de azt megértették, hogy anélkül vége. A konyhában minden csendes volt. Csak a falióra ütött. Ilyen a VALPO, a titkosrendőrség. Elragadja az embereket, és Szibériáig hurcolja őket protézis nélkül.

Új időket éltünk. Meänmaa, ez a part- és határország svéd sakkjátékká kezdett válni, és ősi, lassú pulzusa nem lüktetett többé a Magasságos akaratából, egyenetlenül vert az új idők rendje szerint, amelyet a politika írt elő. Új idők jártak. Az önkéntesek új fogakat kaptak a koronától, és a köszönés szavai is „gratulálok”-ká váltak. „Gratulálok az új fogaidhoz!” „Gratulálok az új frizurádhoz!” A tanítónő lánya a Sĺningsman című lapot és Ivar Lo-Johansson proletáríró könyveit árulta. Papírlapról olvasta: „Släpp icke taget! Ge forstatt stöd ĺt Europa-hjälpen! Länspostgiro 67020” (Ne hagyjátok abba az adakozást! Szüksége van Európának továbbra is segélyre! A megye postai irányítószáma: 67020).

Impresszum   -   Szerzői jogok