A boldog utcán innen (regényes emlékrajz, részlet)

Amikor betöltötte minden évét, amit kiszabott számára a sors (valamiért akadékoskodóan örökké triviálisan csengett neki ez a szó, amelyben a mássalhangzók, felhorgadó indulatossága arányában, időnként maguktól cserélődtek), szóval, amikor belátta, hogy élt éppen eleget, kiszabott életéhez a ráadásul kapott időt megfontoltan arra szánta, hogy a megvilágosodás takarója alatt elnyúlva, a kényelem párnáin heverészve, felidézze a vele és körülötte történteket. Kedvére válogatott a vándormadarak módjára ismételten előrajzó, filmként pergő múlt sokféle, kinagyítható apróságaiból, rácsodálkozott élete eddigi jelentéktelennek hitt részleteire. Akarta, hogy történjék vele valami, amitől tekintélyesnek érezheti magát, és önbecsülése úgy dagad, mint a bodybuildingezők fényesre olajozott izomkötegei. Ilyenkor, mint mások, amikor tükörbe néznek, látta magát.
 
Ha reggel a tükörbe nézett, akkor is látta magát, szívrepesztő látvány volt, de a sors… Na, már megint az a kiállhatatlanul furcsa kettősség… Mint minden alkalommal, most is mellbe vágta ez a szó is, amely úgy kongott, mint egykori ökölvívó-mérkőzésein az ájulásba taszító és ájulásaiból ébresztő gong hangja, amely menetekre osztotta az ellenfelével öntudatlanságig folytatott bunyót, s amikor már nem a győzelem érdekelte, hanem csakis a levegő, amiből kapkodva sem jutott elegendőhöz, és ilyen állapotban valami mindig arra ösztökélte, hogy mindenféle kettősséget a kettőbe osztott emberi agy működéséhez hasonlítson. A sors az egyetlent, az örököt jelentette, sokaknak a nagy ismeretlent, neki pedig csak annyit, hogy tudatosan kerülgesse a sablont. Nem mondta ki, amiben nem hitt.
 
– Ha nem mondom ki, akkor nincsen… – mormogta maga elé, és azon töprengett: tegyen, vagy ne tegyen a mondatai után kérdőjelet.
Csupa kételkedés volt az élete.
Grünfeld úr is megjárta, amikor nem jó helyen alkalmazta a kérdőjelet.
Éljen május elseje?!
 
Tulipános, kokárdás, vörös zászlós ünnepen, a mások által unalomig szajkózott jelmondat ilyetén való hangoztatása annyira felháborította az alapszervezet elhivatottságból a népi tömege fölé tornyosult titkárát, hogy Grünfeld kezéből, miután ott helyben felfüggesztette annak párttagjelöltségét, kitépte a vörös lobogót, és előlegezett bizalommal egy fejletlen kamasz kezébe adta.
 
Milyen érdekes?
Látta magát, ő volt az a fejletlen kamasz.
 
Grünfeldre figyelt, akiben akkor úgy omlott össze a belé helyezett bizalom, hogy csak évek után volt képes némileg újjáépíteni azt, egy távoli, melegebb éghajlati gyümölcstermelő kibucban.
 
Szóval, ott állott a tükör előtt.
– Mi a fenét keresek én, ebben a korban, vagyis ilyen korosan, a tükör előtt? – kérdezte baráti hangon önmagától. – Borotválkozni e nélkül is tudok már, a villanyborotvával még sohasem vágtam meg magam.
 
Arra gondolt, hogy hajdanán megtörtént, valamilyen okból megremegett a kezében a borotva. Hajlott korában maga-látása nem hasonlított semmiféle tükörbe nézéshez. Sejtette, hogy furcsa szembaja lehet, de nemcsak ezért mondott le a tükörbe nézésről.
 
Amikor behunyta a szemét, akkor is látta magát. Soha a mostanit, mindig csak a régit, a voltat. Miközben folytonosan valamiféle vaksággal küszködött, befelé látása élesedett. Messzelátása pedig annyira javult, hogy az ehhez szükséges szemüvegét végleg elhagyta valahol. De olvasáshoz egyre erősebb dioptriájú szemüveget rendelt számára az orvos. Közel hajolt tányérjához, nem látta benne az ennivalót. Ijesztő generálsötétben tapogatózott olykor, a pillanatok naphosszúvá nyúltak, rendkívüli erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy világosságra nyissa ismét a szemét. A ragacsos félelem akadályozta ebben. Nem tudhatta, hogy mikor, milyen képsorok kerülnek szeme elé agyának rejtekéből.
 
Újra látta magát, amikor egyszer kopogás nélkül betoppant anyja hálószobájába. Anyja szomorú testéről éppen földre omlott a hálóing.
 
– Fordulj meg, fiam – biztatta egykedvűen az anyja –, ha nem akarod látni, ahonnan kibújtál!
Migrénje volt, s ilyenkor elfelejtett anyának lenni.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok