kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Péter I. Zoltán

A szecessziós építészet nagyváradi térnyerése

Előzmények

A 19. század utolsó évtizedét az építészetben is a gyökeres megújulás igénye jellemzi. Az új stílustörekvésekkel kapcsolatban általánosan használatos fogalom, a szecesszió a bécsi szecessziós mozgalmon kívül a köztudatban általában a hagyományos felfogástól elszakadni vágyó művészi törekvéseket jelöli meg. „A szecesszió híveinek felfogásában csupán a kiindulópont közös: a történeti stílusok tagadása, a régi kánonok elvetése. A továbblépést azonban csaknem annyiféleképpen képzelték el, ahány nagy művészegyénisége volt e művészeti áramlatnak. […] Amit a mindennapi használatban szecessziós stílusnak nevezünk, nem más, mint a szecesszió egyik irányzata által bőven alkalmazott díszítés. Ám amíg a történeti stílusokat jellemző épületdíszek a szerkezetből adódnak, s épp ezért az épülethez szervesen hozzátartozó elemek, e szecessziós épületek díszítése az épületre kívülről rávitt, applikált díszítés, amelynek az a hivatása, hogy a művész fantáziája vagy a praktikus szükséglet kívánalmai alapján felépült ormótlan idomokat esztétikussá tegye.” (Varró János: Kós Károly, a szépíró. 1973. 23–24.) A szecessziós díszeket az esetek többségében nyugodtan leszedhetjük a falról anélkül, hogy az épületek szerkezetében a legkisebb kárt is tennénk. E díszek eltávolítása után ott maradnak a több-kevesebb fantáziával „összerakott” dobozok.
A századfordulót tehát a történeti stílusok tagadása, a gyökeres megújulás óhajtása jellemezte. A változások iránti igény egy lényegét tekintve egységes stílusban kezdett formát ölteni, és ez a stílus országonként különböző elnevezést kapott: Angliában többnyire modern style vagy liberty, Franciaországban és Belgiumban art nouveau, Németországban Jugendstil, Ausztriában sezession, Itáliában stile liberty, Spanyolországban modernismo, Magyarországon szecesszió. A franciában az art nouveau az újszerűséget hangsúlyozza, az angol liberty és annak mintájára az olasz stile liberty a forma szabadságát, a német Jugendstil az „ifjúságát”, a magyar nyelvterületen meghonosodott szecesszió (a francia secessionból = elszakadás, kiválás) pedig a történetiségtől való elszakadást emeli ki. A szecesszió a „forma forradalma”. Nem az építészetet újította meg, hanem a „stílust”: a forma szintjén tagadta az eklektikát. Magán az építészeten csak annyit változtatott, amennyire a modern életet kifejező forma alkalmazásából következett. A szecessziónál az antik formavilágot, az oszloprendet teljesen mellőzik, és a növényzet lesz a díszítmények alapeleme. Emellett a szecessziós építészet nemzeti, népi hagyományokat is keres, nagy érdeme, hogy kutatja az új anyagok által adott formálási lehetőségeket is. Közben azonban mindent átstilizál, és a vas- meg vasbeton szerkezetek birtokában grafikus hatásokra törekszik. (Gerő László: Magyar műemléki ABC. Bp., 1984. 175.)
Franciaországban az art nouveau eleinte főleg díszítő stílus volt. Az 1900-as párizsi világkiállítással az art nouveau bekerült a francia művészek hagyományos repertoárjába, esetenként mint az uralkodó eklekticizmus egyik irányzata. Jelentős képviselője volt Hector Guimard. (Grimalt, Raul Dura – Viguer, Jose Sabarit: Romantika, realizmus és szecesszió Bp. 2001. 51. p.) „Belgiumban az Art Nouveau építészet keretében ki kell emelni Viollet le Duc vasból készült díszítőelemeinek sajátosságát, a vonalak játékát. […] Nem kevésbé jelentős néhány angol művész, például John Ruskin és William Morris újítása, akik erősen kötődtek a praeraffaelizmushoz, és nagyszabású terveik voltak a megszokott, hétköznapi formák megváltoztatására. […] Victor Horta belga építész használt először vasból készült, csavart kacskaringós díszítőelemeket. […] Henry van de Velde házainak díszítését sajátos racionalista célszerűség jellemzett.” (Grimalt–Viguer 2001. i. m. 49–50.)
A századvégi Ausztriában a hivatalos művészettel szemben kibontakozott egy újító szándékú mozgalom, az építész Otto Wagner vezetésével. Hosszú éveken át a bécsi klasszicizmus mellett kötelezte el magát, majd a történelmieskedő hagyományokkal szemben egy újszerű díszítési formanyelv elfogadtatásáért szállt síkra. Alkotásaiban a világos és sötét árnyalatok kontrasztjai, melyek a különböző méretű elemek elrendeződéséből adódnak, a felületek képlékenységének benyomását keltik. Az általában sík felületen világos alapra sötét színnel felvitt rajzolatok, valamint a vonalas kompozíciók az építészet optikai lehetőségeit domborítják ki. (Grimalt–Viguer 2001. i. m. 21–52.) Otto Wagner a hagyományos komponálásmódot soha nem adta fel teljesen. Megtartotta az alaprajz kötöttebb elrendezését, a szimmetriát, csupán az eklektikában dívó plasztikus tagozást hagyta el, s a tektonikussá leegyszerűsített felületet díszítette síkjellegű szecessziós ornamensekkel, de a századforduló után keletkezett épületei már túlmutatnak a szecesszión. „Wagner úgy volt szecessziós, hogy a múltból is sokat megőrzött (a klasszikus komponálásmódot), ugyanakkor a jövőt is jelezte (a konstrukció tisztaságával), s az előre és vissza egyaránt utaló, kettős kötődésű épületet díszítette egyénien, a kor stílusában.” (Szentkirályi Zoltán: Az építészet története. 2. köt. Képzőművészeti Alap, Bp. 1980. 317.)
Tanítványa, majd munkatársa volt Josef Hoffman és Josef Olbrich, de melléjük szokták sorolni a Wagner utáni generációhoz tartozó Adolf Loos építészt is. „Josef Hoffmann mint építész a leegyszerűsített építészeti tömegalkotás egyik képviselője volt. Az ornamentikáról még nem tudott teljesen lemondani, de íves felületekkel élénkített kubusai már az új stílus előfutárjai voltak. Ezeket a kubusokat Hoffmann-nál még finoman cizellált majolikaszegélyek hangsúlyozták, az épületet kis hajlású bádogtető fedte, az épület kontúrját szoborszerűen komponált felépítmények, kéménycsoportok szaggatták meg.” (Kósa Zoltán: A XX. század művészete. 1968. 28–29.)
Josef Olbrich különösen értett síkban tartott épülethomlokzatain a különböző anyagok összehangolásához; szalagablaksorainak ritmusa jólesően ütött el a kortársak konvencionális megoldásaitól – állapította meg az egyik méltatója. „Olbrich játékos könnyedséggel dolgozó, dús fantáziájú művész volt, akihez a stílusból főként a formálás expresszív szabadsága állt közel.” (Szentkirályi Zoltán 1980. i. m. 316.)
Adolf Loos, a modern európai építészet egyik elismerten legelső teoretikusa állandóan hadakozott a másik két Wagner-tanítvány, Olbrich és Hoffmann jugendstil-hatáson alapuló díszítő tendenciái ellen. „Azt vallotta, hogy a forma akkor szép, ha kifejezi az épület célját, és ha részei egy szétválaszthatatlan egységet képeznek.” (Kósa 1968. i. m. 29.)
„A spanyol Antonio Gaudí individualista jelleme és sajátos miszticizmusa miatt különcnek számított, aki nem hódolt be semmiféle divatnak, újításai pedig túlmutatnak a stílus határain. Építészetében eltűnnek az egyenes vonalak, a tartók és terhek hagyományos megkülönböztetése; a tömeg, a szerkezet és a színek vonzásában él, a tárgyakat az absztrakció határáig elváltoztatja. Felfogásának, amely az expresszionizmus egyik legfontosabb előzménye volt, legjellemzőbb vonása a rögtönzés. A legfőbb motívum az álomszerűség, ami ellentmond bármiféle szabálynak. Improvizációs készsége miatt a munkamódszere igen eredeti volt. Stílusa szembehelyezkedik a függőleges és vízszintes vonalakkal, ívelt vonalakkal és hullámos felületekkel dolgozik, amiből adódóan alkotásai plasztikusak, szoborszerűek, s túllépnek a tulajdonképpeni építészet dimenzióin.” (Grimalt–Viguer 2001. i. m. 56.) Elmondható, hogy Gaudí stílusa nem tűrt semmiféle besorolást. Amit az „építészet ürügyén” az anyaggal művelt, az a valóságot a maga képére hasonító zseni megismételhetetlenül egyszeri csodája. A szecesszióhoz jóformán csak annyi köze van, hogy egykorú vele, s ahhoz hasonlóan, a szabad alakítás felé továbblépve tagadja az eklektikát. A szecesszió „kétdimenziós” stílus, a síkhoz tapadó, a felületen áramló vonal élteti. Gaudí merőben más hozzáállással, tömegformákban gondolkodik, s a felület szinte lélegeztető mozgásával, az anyag textúrájával, a fény-árnyékkal, a színes burkolattal magát a tömeget változtatja kifejezővé. (Szentkirályi Zoltán 1980. i. m. 318–320.)


A szerző további írásai

1 / 5 arrow

impresszumszerzői jogok