kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kőrössi P. József

Kerestem az őshangot, bizony (Beszélgetés Ladik Katalinnal)

Kőrössi P. József: Élhetek az arcodon? című könyved nemcsak remek és különleges olvasmány, hanem nagyon szép kiállítású is, s egy életpályát foglal össze, Ladik Katalin életpályáját. Vegyes műfajú könyvről van szó: levelek, naplók, versek, időnként műelemzésrészletek is előfordulnak, és rengeteg fotó. A három hölgynek, akik főszereplőnek tekinthetők, a történetét egy negyedik fogja össze, és – nem titok – ez vagy te, a szerző.

Ladik Katalin: Az anyagot valóban egy negyedik személy adja közre. Nem volt szándékomban regényt, prózát írni. Ezt valahogyan „kirugdosták” belőlem. Bori Imre, az újvidéki irodalomtörténész, már a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején – amikor már ismertek voltak az úgynevezett erotikus verseim –, egyszer csak azzal állított meg, hogy Katalin, elvárok magától egy erotikus regényt. Eleinte azt hittem, hogy tréfál – illetve nem voltam meggyőződve erről, hiszen nagyon komoly embernek ismerem, ámbár szellemes ember is volt, de… nem tudtam, hogyan feltételezhette rólam, hogy valaha is prózát fogok írni, hiszen olyan tömören írtam a verseimet már akkor is, és egyébként sem próbálkoztam soha prózával. De azért elültette a bogarat a fejembe. A nyolcvanas évek közepén egy fiatal szerb lány, akinek egy ifjúsági hetilapnál volt rovata, meghívott vendégírónak, hogy írjak abba a hetilapba polgárpukkasztó, erotikus kisprózát. Na mondom, most bejött ez a dolog! A meghívás, amiben megadták a témát, annyira őrült kalandnak tűnt számomra – egyrészt mert próza, másrészt szerbül kell írnom –, na, mondom, megpróbálom!… Annak a prózának már akkor két főszereplője volt. Az Üvegezőnő és a Művésznő. Fogalmam sem volt, meddig fogjuk írni. Az első rész megihlette ezt a Natalia Katarina művésznevet viselő szőke, hosszú hajú hölgyet, aki időnként Madonnaként jelenik meg a könyvemben, és azt mondta, írhatnánk együtt hétről hétre, azzal, hogy majd hozzáír az én szövegemhez, és így, egy folytatásos négykezes sztorit adunk. Akkor maradt abba, amikor ő elutazott Angliába. Közben Jugoszláviában a nyolcvanas években minden megváltozott, kiéleződött a nacionalizmus, sovinizmus, persze hogy kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy erotikus, polgárpukkasztó prózát írjak. Sokkal komolyabb dolgok foglalkoztattak. Abbahagytam, és nem is foglalkoztam a prózával se szerb nyelven, se magyar nyelven, egészen az áttelepülésemig, 1992-ig. 1993-ban, amikor már Budapesten éltem, és a Cigányfúró szerkesztőségének a versrovatát vezettem, eszembe jutott, hogy van nekem egy kéziratom, lefordítottam magyar nyelvre, és kiegészítettem. Persze időközben rám rakódott egy évtized. A Cigányfúróban is tizenvalahány folytatás jelent meg, amíg meg nem szűnt a folyóirat. Ebben az időben jelenik meg a történetekben a harmadik főszereplő, a Szerkesztőnő. A Szerkesztőnő írta meg az elmúlt tíz év történéseinek egy részét.

K. P. J.: Hogyan lett az anyagból könyv? Helyet kapott benne a te személyes naplód, szerepel az Üvegezőnőnek a levele, Művésznő írásai, szerepelnek benne idegen versek, csak a záró három verset említem, ugye, Hofmannsthal versei Jékely fordításában, fotók tömegéről nem beszélve, s ezek egy részét te készítetted, más részét nem tudjuk, kik készítették, harmadrészét pedig sok-sok, számos nagynevű fotóművész. Vegyes műfajú könyvről van szó, mint említettem már, ennek a szerkezetnek az átgondolása sem lehetett egyszerű. Azt hiszem, hogy nagy-nagy fegyelemmel sikerült mindenből annyit adagolni, amennyit ez a sok műfajú könyv elbír, pontosan annyit adsz, amennyi ébren tartja, feszültségben tartja az olvasót. Sikerült megtalálnod az arányokat, ami egy színházi embernek talán nem is olyan nagy feladat.

L. K.: Azt hiszem, 1996-ban szűnt meg a Cigányfúró, s akkor megint egy tízéves szünet következett, nem írtam, nem gondoltam a könyvre, újra egzisztenciális meg mindenféle problémákkal küzdöttem, helyet kerestem a nap alatt. 2006-ban Halmos Ádámmal találkoztam, és érdeklődött a prózám iránt. Én pedig olyan természetű vagyok, ha határidőt mondok, akkor biztos, betartom. Ha senki nem vár tőlem semmit, akkor évtizedek múlva sem készült volna el ez a könyv. Amikor láttam, hogy komolyan érdeklődik, rögtön beindultam. Néhány hónapom volt rá, év végére befejeztem. De akkor már nem csupán prózakötetként képzeltem el, mert az utolsó regényrészlet megjelenése, vagyis 1996 óta megint eltelt tíz év. 2002-ben egy hétig írtam naplót, mert felkértek rá… Akkor találtam ki, hogy a napló lenne a kerete annak a műnek, és legyenek benne dokumentumok és fotók is. A fotók, a dokumentumok nem illusztrációk, hanem szerves részei a könyvnek, én döntöttem el, melyik fotót hol helyezzük el. Hogy pont ennyi fotó és dokumentum került a könyvbe, azt a határidő szabta meg. Valamint a lakásom felújítása. Ami azt jelenti, hogy semmit sem találtam meg. Ilyen nehezítő körülmények között készült ez a könyv, s ez sem véletlen. Én mindig ilyen pályán éltem, ilyen nehéz körülmények közt… Nagyon jó grafikai szerkesztőm volt, szintén földi, újvidéki. Halmos Ádám egyébként is foglalkozik a balkáni kultúrával, érdekli a balkáni irodalom, ő hozott össze Baksa Gáspárral, aki kitűnő érzékkel, nemcsak elképzeléseimet valósította meg, hanem kreatívan viszonyult a könyvhöz, egyenrangú alkotótársam volt a könyv küllemét illetően.


A szerző további írásai

1 / 9 arrow

impresszumszerzői jogok