próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Jakab István

Az út

Nektek üzenek, akik már elindultatok


– Bob, kelj föl. Már nyolcra jár, ilyenkor szoktál menni málnát szedni – mondta a kis földbarna öregasszony.
Az öregember lassan, élvezettel nyújtózkodott. Szerette ezt a furcsa érzést, ami a délutáni szendergés után elfogta. A lemenni készülő nap fénye. A hegyi levegő hűvössége. A tagjaiban bujkáló jóleső nyugalom.
Motyogott valamit, de az ágyból nem kelt ki.
– Na mi lesz már, Bob? – nógatta vékony, idegesítő hangon a vénasszony. – Tudod, hogy a séta fontos. Jót tesz az emésztésnek, mondta az orvos – nyávogta.
Az öregember dühösen fölhorkant.
– Matilde, az ég szerelmére. Hagyj nyugton. Nem volt elég, hogy ötven éven át minden hajnalban keltem, vénségemre sem pihenhetem ki magam.
– Az este való a pihenésre.
Hirtelen meggyűlölte az öregasszonyt. Dühösen kikászálódott az ágyból.
„Ő meg az örökös józansága. Olyan, mint egy paraszt” – gondolta keserűen.
Felöltözött, vette a kosarát, amibe a málnát szokta gyűjteni, és köszönés nélkül elment. Ahogy kilépett a házból, még hallotta, hogy az öregasszony nyekereg valamit, de szóra se méltatta.
„Vedd föl a kabátodat, Bob, hűvösek az esték. Meg tudod, milyen gyönge a veséd – utánozta magában az öregasszony visítós hangját. – Hát nem, nem veszem föl, és kész” – mondta magában.
Kezében a kosarával átvágott a kis udvaron. Gondolkodott, hívja-e a kutyát. Aztán úgy döntött, nem teszi. Persze azért nem hívta, mert tudta, Matilde szereti, ha vele van az állat. Kilépett a nyikorgó deszkaajtón, és elindult hegynek lefelé a kanyargós ösvényen.
„Meg kell már olajoznom a kaput” – jegyezte meg magánk későbbre.
Élete legjobb döntésének tartotta, hogy megvette ezt a kis házat. Legalább nyáron és ősszel nem kell a poros, forró városban tespedniük. Amióta a gyerekek elmentek, nem sok dolguk akadt. Vagyis már jó húsz éve.
Azóta csak akkor telik meg a hatalmas külvárosi ház, ha jönnek az unokák. Nyolc unoka. Az ám, nem rossz teljesítmény. Persze ritkán jönnek. A gyerekeikből szülők lettek, és az unokák is kezdik átlépni a felnőttkor küszöbét. Milyen más lett a világ. Homályba veszett a gyermekkora. Az a múlt. A múlt, ami nem jön vissza.
Hol van már a húszas évek Amerikája. A szesztilalom. A gengszterek. A bálok. A tisztelet.
Jöttek az ötvenes–hatvanas évek, jött az új zene. A régi világ eltűnt, és nem tér vissza soha többé.
Minden elpusztult. Elpusztították. Mi van most? Hifi, mobiltelefon, olyan ruhák, amelyek kisebbek, mint a nagyi zsebkendője. Lányok lányokkal szerelmeskednek, fiúk fiúkkal. Mindenen mocsok ül, semmi nem tiszta.
Elteltek az évek, no. Bob beleszédült, ha elgondolta, mennyire. Amikor az ember elmúlt húszéves, hirtelen felgyorsul az idő.
Házasság. Munka. Kerti partik. Beesik egy gyerek. Kirúgnak. Új állást kapsz, jön a másik baba. Végre saját házad van. Elutaztok a Grand Canyonhoz. Jelzálogot veszel fel, jön a harmadik gyerek. Megint munka. A fiad szerelmes. Európába utaztok. A feleségedre rájön a kapuzárási pánik. Megint munka. A fiad bejelenti, hogy itthon nem tud kibontakozni, elköltözik. Te pedig egy nap bambán a tükörbe meredsz, és onnan egy fáradt, csúnya öregember néz viszsza rád.
Meghökkensz.
– Ennyi volt az életem? – kérdezed.
De a tükörkép nem felel.
Bob fölsóhajtott.
„Nem volt ez olyan rossz. Csak ne lett volna olyan fene rövid” – gondolta.
Lába egyenletes, nyugodt tempóban falta az utat. Szeretett nem gondolni semmire, csak menni, bele a lenyugvó napba. A kosár meg a málna csak ürügy volt. Míg teste tette a dolgát, szelleme ismét elkalandozott.
Mostanság azt mondják, az öregeknek nem érdemes élni. Ez persze hülyeség. Csak manapság nem tisztelik őket. Akkoriban ez is másképp volt. Akkor még nem bántak úgy az idősekkel, mint a kivénhedt beteg kutyákkal. Hiába, más lett a világ. Nincsenek már nagycsaládok. Az öregeket „benyomják” egy intézetbe, ott ráérnek várni a véget. Bob gyűlölte az effajta intézményeket. Akárhogy is rejtegetik, bujtatják az úgynevezett méltóság mögé a céljukat, a lényeg nem változik. Nagy hideg raktárak ezek, ahol a használhatatlan, magatehetetlen, tétlenségre kárhoztatott embereket elspájzolják. Aztán eljön az utolsó látogató…
Bob dühösen kalimpált kosarával. Hát belőle nem csinálnak spenótot. Pláne nem a saját kölykei. Akkor inkább megdöglik.
Egy fenyőfákkal szegélyezett vízmosásnál megpihent. Ivott. A nap már lemenőben volt. Ideje málnát szednie, ha nem akar veszekedni az öregasszonnyal. Élvezettel kinyújtózkodott. Teste, ha rugalmasságát már el is vesztette, erő még maradt benne. Csontos, kalapácsszerű öklével megveregette boltozatos mellkasát. Megvakarta kerek fejét. Jólesett éreznie, hogy maradt még benne valami a fiatalságából.
– Matilde… – mondta hangosan.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok