próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szalay Miklós

Edgár

– Gyere, mit iszol? Igyál fröccsöt, itt furmint-fröccsünk van, meglátod, az tuti. Szóval, hogy te a Jocót is ismerted. Nem bánom, elmondom. Hahó, Julika! Akkor két nagyfröccs! Gyere, üljünk ide, és mondom, hogy volt a dolog az Edgárral, vagyis, amit én tudok, aztán felőlem azt gondolsz, amit akarsz. Szóval… Akkoriban a fővárosban laktunk, már nem is tudom, miért… ja igen, ott kaptam állást, klasszikus zenei adásszerkesztőt kerestek. Tudod, volt egynéhány kutyánk, délutánonként néha órákig sétáltunk, sokszor a barátnőm vagy a haverok is. De én mindenképp, és ez azért is jó volt, tudod, mert akkor fejben elkészítettem az adásszerkezetet, kielemezgettem magamban a délelőtt meghallgatott műveket, meg ilyesmi. Tudod, mi egy nagyon hosszú utca felső részén laktunk, ő meg az alsó részen. Ezek az utcák mind olyan régi, patinás előkertes házakkal kezdődnek, hogy aztán pár kilométerrel lejjebb félig üres, romos gyártelepekben végződjenek, mielőtt még földútként tovaszántanak a homokos pusztában. Szóval, akkor is egy ilyen nagy sétán csatangoltunk a kutyákkal a gyártelepek zegzugaiban, akkor láttam meg, hogy leparkol valami egészen idióta színű régi sportkocsi, tudod, csak az úgymaradt hippiknek szokott lenni ilyen, és egy kék bőrgatyás vékony pasi valami osonásszerű léptekkel közeleg, aztán berúg egy ócska kertkaput. Láttam, ez ő, mondom, Szia Edgár, hogy vagy, ő meg biccentett, tudod, milyen fura félszeg mozdulatai voltak általánosban is, mindig azon röhögtünk, szóval, biccentett, aztán kényszeredett bólogatások közt, mint valami bolond, bement, és el is tűnt. Emlékszem, jól megnéztem magamnak a házat, valami vasmű volt kiírva rozsdafolyásos betűkkel, talán az utca legelső ilyen létesítménye lehetett egykor. Olyan silószerű, de mégis bájos kocka, elvadult előkerttel, és szerintem ő a tűzlépcsőn ment föl, mert mire odaértem, már nem volt sehol. Na mindegy, végül is akkoriban ez a zenei szerkesztés ment nekem amúgy is, tudod, a korai hangszeres zene volt a fő témám, Palestrina meg Monteverdi, esetleg Lully, jaj, de régen mondtam ki a nevét, szóval Edgár annyira nem zavart meg, bár padtársak voltunk pár évig, csak hát azér minden eszembe jutott. Az a kényszermozgásos pedantériája, tudod, ahogy nyelvtanórán mindig áttolja a pad középvonalán átlógó tolltartómat az én felemre, meg azok a nagypapás alsógatyái, amiken annyit röhögtünk tornán az öltözőben, emlékszel? Na, aztán egyszer később, hetek múlva is épp arra sétáltatok, nézem azt az évtizedek óta érintetlen, komor gyárkaput, a klinkert meg a korhadó kovácsoltvasakat, de akkor már ő szólított le: épp lelassított mellettem azzal a nagy lila járgányával, és behívott, dumáljunk már. Jó, csak öt perc, mer itt vannak a kutyák is, oké, és te, tényleg azokon a deszkákkal kipótolt, foghíjas lépcsőfokokon kellett fölmenni hozzá, a nagy épület földszinti szellőzőiből meg közben áradt valami melaszos szag, még most is érzem a számban azt a fahéjas, édeskés ízt, mint akkor… egy nagy hodályba léptünk be, agglegényes ruhakupacok, azt mondta, látod, Andriskám, a dolgozószobám. Nem tudtam, öngúnyolódik-e, tudod, mindenütt, mint valami könyvtárban, kis cetlik, papírstócok, meg edénykék vagy mik voltak, ilyen tápok, oldatok, kis címkékkel és jegyzetekkel, amit nem tudtam elolvasni, asszem latinul lehetett. Ja meg számok, feljegyzések, de tudod, Edgár írását már akkor se tudta elolvasni senki. Na, leültetett, és mondta, hogy ő már akkor biológus akart lenni, és el is kezdte az egyetemet, van öt féléve, de másfél évvel ezelőtt fölfedezett valamit, és most a végére akar járni. Te, mondom, te Edgár, és mi ez az egész hodály, amiben laksz? Vagy itt laksz egyáltalán? Erre elmondta, amit talán te is tudsz, hogy a narancsszörpös nagybátyja, az Orange Vili bácsi valami miatt szétosztotta a vagyona egy részét a rokonság közt, asszem valami adó-ügy, és mindenki kastélyt vett meg bícshauszt, ő viszont elektronmikroszkópot. Navigálható robot-adapterekkel. Beljebb is mentünk a lerobbant térségben, és tényleg, külön egy rész le volt fóliával kerítve, és valami vízágyra téve, benne még egy külön sterilkamra, meg maga ez a kütyü. És mi jót csinálsz vele, drága Edgár?, kérdeztem. Szaporítok, mondta egy ravaszkás mosollyal, de aztán csak a tápoldatok beszerzőhelyeire meg a pipetták élettartamára terelte a szót, hogy ne kelljen elmondania, mit szaporít. Viszont utána hamar a zenéről kezdtünk beszélni. Te, Edgár, tudod, engem egy pár éve idegesíteni kezdett a rock, mondtam. Mi van?, fintorgott és fitymálóan méregetett, mintha nem zenetudóssal, hanem valami alkalmi takarítónővel beszélne. Ja, tudnod kell, gimiben volt egy zenekarunk, együtt nyomtuk a hétvégeken. Aszongya, ugyan, András, mi most élünk és most tevékenykedünk, ez a mi időnk, a mi zenénk, hacsak nem valami idióta muzeológusok vagyunk. Jó, akkor én idióta muzeológus vagyok, válaszoltam, azzal, hogy régi hangszeres zenével foglalkozó sorozatot szerkesztek itt a helyi rádióban, és nem bulvárlegendákat gyártok az AC-DC kedves, alkoholista énekeséről… oké, ez most mindegy, mondja, hogy most konkrétan ki mivel foglalkozik, a lényeg, hogy van olyan, hogy korszellem, és ha nem ismered, ha nem ismered a saját korszellemed, hiába vagy akármilyen muzeológus, nem értesz semmit, lúzer vagy, és itt és most nem fogsz tudni semmi, de semmi újat vagy drámait összehozni… valahogy így mondta, foghegyről.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok