próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Feljegyzések a füvészkertből - Személyiségtükör

Minden gyermek művész. A gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is.
Pablo Picasso


A felnőttkor mindent méltatlanná tesz. Méltóságot egyedül a kisgyermekkor őriz. Méltóságát egy független személyiségnek, akit aztán az iskola igyekszik kiforgatni saját magából.
Minden élmény, mely az ember életét végigkíséri, a kisgyermekkor személyiségtükre. Utána a kis ember már túl sok befolyásnak van kitéve ahhoz, hogy igazán őszintén, önmagát adva éljen.
Szerencsés esetben élete során, úgy a negyedik évtized tájékán visszatér az egykori négyéves gyermekhez – aki egykor volt, aki révén ígéretet kapott arra a személyiségre, akivé lennie kell – vagy legalábbis lennie kellene – majd.
Egy négyéves gyermek tökéletes személyiség. Élményei törlik korábbról hozott emlékeit, s a tisztának tűnő lapra – tabula rasa – újabbak: az újabb életre valók szólnak.
– Mi akartál lenni négyéves korodban? – kérdem menedzserré lett volt iskolatársam. Valamikor messze túlszárnyalta osztálytársait, éltanuló volt, hogy aztán filiszter legyen.
– Kutató – mondja csendes restelkedéssel. Majd mintha önmagának magyarázná, hozzáteszi: – Lényegében most is azt csinálom részben. – S a menedzserré kényszerült kutató élete csupa kényszer: sok pénzt keres, ám úgy eszik-iszik, mint aki másnap éhezni-szomjazni fog. Rövidre szabott élete egy fogva tartotté.
– Én szakácsnő! – mesélem ujjongva. – Mert annyira izgatott, hogy különböző dolgokat tesznek együvé, s valami egészen más válik belőlük. A kreativitás izgalma vonzott. A kreativitás szabadsága – teszem hozzá csendesebben, hogy ne bántsam a magafoglya embert.
– Én tudós – mondja csöndes határozottsággal volt óvodatársam. – Csak akkoriban nem tudtam, mivel foglalkozik egy mérnök, s tudóst mondtam. – Ám a tudatalattit nem lehet félrevezetni: ha tudós, akkor legyen tudós! Csiribi-csiribá: s lett belőle tudós mérnöktanár egy neves egyetemen.
Bárkit kérdezek, mi akart lenni négyéves korában: – Négyévesen? Pont négyévesen? – kérdez vissza, homlokráncolva emlékezik, s az emlékek izgalomba hozzák. Egy szuverén önmaga kel életre.
– Hogy néztél ki négyéves korodban? – S képeket mutatnak, melyeken pontosan felismerhető a későbbi felnőtt. Más életkorban nem. Én négyévesen alacsonynak, de erős testalkatúnak ígérkeztem. S ígéretem beváltottam, hiába voltam utána cingár, akinek oldalbordáján citerázni lehetett. Nálam fél évvel idősebb unokabátyám tejfelszőke, kissé pocakos, komolykodó kisfiú, aki egy nehéz szatyrot emelget, amit én meg sem tudok mozdítani. Elkápráztat az erejével. Úgy állunk a fekete-fehér fényképen. Mostanában ritkán látom, bivalyerős alkata – ahogy minden mozdulatából a fizikai erő fölénye vibrál – mosolyt csal ki belőlem. S valami megmagyarázhatatlan vonzalmat-izgalmat: a titokét, hogy ő képes valamire, amire én nem. Semmit nem változott, csak ma már nem szatyrokat: ápolóként akár százkilós betegeket emelget.
Fekete-fehér képeken mai önmagunk kicsiny mása. Egy óvodás kislány, karjában játékbaba, komoly, befelé néző tekintettel, mintha nem is e világban lenne dolga. A tárgyi világra kevésbé, akkori gondolataimra sokkal inkább emlékezem. Négyéves önmagam.

2008. augusztus 25.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok