próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Lengyel János

A félelem hozadéka

Mit adhatok neked én, és mit adhatsz nekem te?
Szabálytalanul dobogó szívek vakon keresik az utat egymás véredényeibe, tétován mohó karok a szerelmet forró testek ölelésében. Vágyat szít a másik közelsége, vihart a hiánya.
Mi történik velünk? Mi történhet egyáltalán?
Valami magától értetődő, mégis megmagyarázhatatlan érzés csodája, amit évezredek óta hiába próbálunk a felismerés szavainak szobrába önteni. A megismerésért vívott elkeseredett harcban nem győzhetünk.
Még ha sikerülne, akkor is csak vesztesek lehetnénk. Mert: melyik nép javát szolgálta valaha is polgárháború? S ebben a polgárháborúban mindkét oldalon mi vagyunk. Énünk két fele, amik csak együtt alkothatnak egészet, csak így lehet egészséges. Mert két félséges már álságos.
Ezt a csodát ma szerelemnek nevezzük, s hol felmagasztaljuk, hol egekig gyalázzuk – ahogy a beteljesülő vágy vagy éppen a beteljesedetlenség kudarcélménye hozza. A hozadék a szerelem hordaléka, mert ahol lánggal ég az érzelem ott üszök és hamu marad.
Öntudatalattinkban az ős-asszony és az ős-férfi párzási ösztöne mélyült el és késztet a másik keresésére, birtoklására. Nő és férfi együtt alkot egészet. Létünk az asszonyi ölből ered, és mi, férfiak, mindegyre oda vágyunk vissza. Visszahúz az asszonyi öl. Mert az asszony öl. Hol azzal, hogy van, hol azzal, hogy nincs. Nincs kit szeretni és feledni, mert feledni nem lehet, csak azt, ami meg sem történt soha. S a férfi néha oly ostoba, hogy vágyait összetéveszti a valósággal. Öreg hiba és végzetes.
Intelem: ne szégyelld, de a külvilág előtt titkold a szerelmet, mert az irigység gyermekké változott, hogy tönkretegye azt, mérgezett nyíllal átütve szívedet. Zöld szemű szörnyek lesnek kecses alakjára, hogy hószín testére vérével írják fel az elmúlás himnuszát.
Ezek után mérlegeld, hogy elsuttoghatod-e a varázsigét: „Szeretlek, Katica!” Mert szeretni kell. Szeretni muszáj, hogy forró ölelésekben olvasszuk fel a sötét szobasarkok jéghegyeit, hogy az ár tisztára moshassa lelkünket.
Miért hoztam szóba mindezt? Egy régi, igen kedves ismerősöm kért meg rá, aki ma már a túlvilág kocsmáit járja, hogy Bacchus erjesztett nedűinek hatásait tanulmányozva megalkossa zseniális elméjének újabb és újabb bölcsességeit. Mert a bölcs ritkán lesz bölcsebb, hiszen a legtisztább emberek is legmocskosabbakból kerülnek ki.
Fogadd ideátról jókívánságaimat, régi barátom, Mitracsek úr!
Miért nem érzem azt, amit néhány éve még érezni véltem? Ürességem a luftballonéhoz hasonló.
Megfoghatatlan, sötét valami telepedett érzéseim veteményesére, s nem tudom elűzni, pedig ordibálok: hess, madár!
Nem hiszem, hogy csak ennyit érek, csak ennyit érdemlek, csak ennyit kaphatok, csak ennyit adhatok! Adj Uram új reményt porhű szolgádnak, hiszen a te akaratod hozta a világra a bajt, amit csak megvetően embernek nevez a megnevező!
A zongora, a fekete zongora. Szikár ujjak játszanak rajta, rekedt torok dúdolja az elmúlás kopogó dallamát. Lepróziára jótékonyan borult rá a sötétség, s mind behunyta szemét, aki ilyenkor álmodja életét. Egymásra zúdítják siralmaikat, a legtöbb könnyet mégis önmagukért ejtik. Kezükkel ügyetlenül tapogatózva próbálnak jobbra fordulni. Életükkel egyetemben.
Hát igen: az ember akkor veszi észre, hogy ő voltaképpen nem is él, amikor szembesül az élettel, ami nemcsak a nevében az. Mert nevet adni bárki tud, de találót csak az, ki ismeri a névadás tárgyát. S nem trágyát rak tányérjára, mert az gusztustalan. De négyszáz évvel ezelőtt még fenemód nem volt az.
Figyelmeztetés: állj meg végre, ha nem is érted, mi végre!
Talán meglékeljem a koponyámat, hogy agyamba nézve megtudjam, ki vagyok, ki lehetek valójában? Ezt kellene tennem, hiszen nem győzhetem le az Ént, ha nem ismerem, akivel szemben állok.
Lám, a gondolat már erőltetett, nem tükrözi igazán azt, ami agyamban megfogamzott, de jól szabott szavakat hozzá nem talál. Túl bárdolatlan az elme, nem csiszolta-finomította egyetem, amelynek futára csak ennyit hozott hírként: „Láttalak!” Láttalak, mert van szemem. Még. És nem a talpamon, mert zokniban bizony nem látnám az élet éles kanyarjait. Hiszen tágra zárt szemekkel sem tudom bevenni azokat, élükön mindegyre megsebzem magam. Mert magam vagyok egyedül. Nem másokkal osztom meg magányomat, hiszen rögtön elvennék és nekem már ez sem maradna. De a magányom nélkül mi lenne énvelem?
Vigasz?: a fájdalmat és az örömet nem lehet elmondani, azokat érezni kell, mindenekelőtt túlélni. Túlfélni a kanyarokat és az egyeneseket. Hiszen ilyenkor kapcsolnak rá a nyomomban lihegők, hogy megelőzzenek. De én nem lehetek előzékeny. Most nem. Nemsokára ki kell állnom kereket cserélni, mert úgy érzem, elhasználódtak nagyon. Ha nem cserélik, az őrületet kockáztatom. De jól vigyázz, akinek hiányzik egy kereke, az kiesik a versenyből!
De nem én, ha kell a kerekek roncsain is folytatom a versenyt, mert győzni akarok. Még ha nem is győzöm már a köröket róni. Amikor majd eljön, beleegyezően mondhassam a dolgát végző kaszásnak: „Helyes, itt már eleget voltunk. Ideje odébb állni egy világegyetemmel!”


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok