Tőzsér
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szilágyi Aladár

Csak az hű önmagához, aki változik

Kérem, árulja el: hol is van, meddig terjed Gömörország?

Voltaképpen a történelmi Gömör vármegye területe, de a jó palócok nagylelkűen beveszik Gömörországba a teljes Nógrádot is, a teljes Palócföldet, úgyhogy amit Mikszáth annak idején Görbeországnak nevezett, a néprajzi palócvidéket neveztem el így boldogult ifjúkoromban. Én ötlöttem ki ezt a kifejezést, nincs tudomásom arról, hogy előttem másvalaki használta volna. Egy csücske maradt Magyarország része, Putnok környéke, egyébként teljes területe a mai Szlovákiához tartozik. Ha úgy tekintjük, hogy a palóc tájnyelvet beszélők településeit foglalja magában, akkor Rozsnyónál kezdődik, és Ipolyságnál végződik.

Nemde, ebben a régióban van az ön szűkebb pátriája is?

A legszűkebb pátriám Rimaszombat és környéke. Rimaszombattól délnek, egyenesen a magyar határ felé található a Világ Közepe, Gömörpéterfala, az én szülőfalum. Világ Közepének pedig azért nevezik a környék palócai, mert amidőn Jézus Krisztus és Szent Péter még a földön járt, akkoriban állt ott egy almafa a falu közepén. Szent Péter erősen megrázta, mert igen szomjaztak, és egyetlen alma volt rajta. Ahol leesett, ott bővizű forrás fakadt, a gyümölcs meg arannyá változott. Ez a forrás a mai napig ontja a nagyon jó vizet, egy kis filagóriaszerű építmény van fölötte. Gyermekkorom Forum Romanuma ez, ahol a környék lakói találkoztak. Egyébként, hogy valójában miként válhatott falunk a világ közepévé, annak egy magyarázata van: éppen nálunk találkoznak három vármegye: Gömör, Nógrád és Borsod történelmi határai.

Hallomásból tudom, bár földje elég terméketlen, ugye, szellemileg nagyon termékeny vidék ez?

Inkább szellemileg az. Hiszen a falu közvetlen környezete 150 éve még jószerével feltöretlen rétekből, szűz erdőkből állt. Péterfalvát főleg juhászkodó-pásztorkodó nép lakta. A környék elsősorban legelő volt, a szántókat az erdő kiirtásával nyerték. Napjainkban, amikor már csak kétszázvalahány, jobbára idős ember lakja, a természet kezdi visszafoglalni a tőle elvett területeket: a gazdátlanul maradt földeken, kertekben, portákon teret hódít az erdő, s a vadak otthonosan járnak-kelnek, zavartalanul dézsmálják a megmaradt szérűket, csűröket, öregeink veteményeit. A faluhoz hét-nyolc tanya tartozik, puszta – ahogy mifelénk mondják. Ezeket egészen a közelmúltig juhászok lakták, ők szinte kivétel nélkül játszottak valamilyen fúvós hangszeren, leginkább furulyán vagy tárogatón. Az én gyerekkorom úgy telt, hogy a falu körüli domboldalakról állandóan hömpölygött lefelé a tárogatószó, a furulyaszó, a nóta. A pásztorok nótaszóval feküdtek, nótaszóval keltek. Gyerekkorom tündérmesékkel és nótákkal volt kibélelve.

Miként, meddig hordozta magával fiatal költőként ezt az örökséget?

Első kötetem teljes egészében ennek a tájnak az ihletéséből fakadt. „Gömörország bolygó fia, / ím magáról vall” – ezzel a két sorral zárul az egyik versem. Ez a vallomás a szülőföldről szól, az ötvenes évek elején, amikor én indultam. Akkoriban erről a kistájról nagyon sok író, költő indult, költözött Pozsonyba, egyáltalán a Gömörből kirajzott alkotók csinálták a szlovákiai magyar irodalmat.

Volt egy időbeli konstelláció is, az önök, a nyolcak nemzedéke…

Az előttünk járó nemzedék első verskötete, a szlovákiai magyar irodalom első háború utáni könyve csak 1949-ben jelenhetett meg, A magra váró föld címmel. Szerzője Dénes György, mint a címe is mutatja, ez afféle „optimista” költészet volt. Dénes és nemzedéktársai úgy tartották, hogy ők a semmiből indultak. Közvetlenül a második világháború után, 1945–48 között valóban nem létezhetett a Felvidéken magyar irodalom, magyar iskolák sem voltak akkoriban Szlovákiában. Tehát annak a kötetnek valóban nem volt előzménye. Csakhogy a két világháború között eleven volt a magyar irodalmi élet, nem is akármilyen, élen az avantgárd költővel, Forbáth Imrével, Győri Dezsővel és Vozári Dezsővel. És jelen volt Fábry Zoltán is. Az, hogy Dénesék azt hirdették, hogy a semmiből indultak, szegénységi bizonyítvány a számukra, hiszen mit se tudtak a két világégés közötti irodalmi előzményekről, az egyetemes magyar irodalmi hagyományokról nem is beszélve. Mi körülbelül egy évtized múlva jelentkeztünk, 1958-ban jelent meg a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája. Mi nyolcan már az egyetemes magyar irodalomba való visszatérés jegyében indultunk.

Ez a közös fellépés intézményesen is biztosított önök számára valamelyes szabad teret?

1958-ban vagyunk, tudjuk, mi történt 1956-ban. Nemcsak forradalom, hanem a szovjetek XX. pártkongresszusa is abban az évben zajlott. Valamelyest lazítottak a kötelékeken, mind a társadalom, mind a közélet, a politika vonatkozásában, s az irodalomban is. Mi, akik pontosan ebben az időszakban indultunk, egy más irodalmi szemlélet jegyében kezdtünk. Viszszatértünk az egyetemes magyar és világirodalomhoz, igyekeztünk 56 szellemében nyitottabb gondolkodást meghonosítani. Mégis inkább az ugyancsak 1958-ban indult Irodalmi Szemle megszületését tartom a kor szempontjából a legfontosabb eseménynek. Gondolom, nem szerénytelenség, ha felidézem, hogy a lapot az én Férfikor című versemmel indítottuk, amely egyfajta programversnek bizonyult. Talán nem véletlenül, hiszen később Koncsol László barátom, a kitűnő irodalomtörténész és kritikus, aki a mi nemzedékünk emblematikus szószólója volt, ebből a versből a Marseillaise hármas pillérét, a szabadságegyenlőség-testvériség motívumának hármasát bontotta ki. Bevallom, amikor megírtam, nem gondoltam minderre, de Koncsol László meggyőzött róla…

Az adott viszonyokon, korlátozottságon túl, akkoriban nem írt-e keveset, hiszen mostanság évente egy vagy akár két könyvre is telik Tőzsér Árpád műhelyéből?

Az igazság az, hogy én késve érő ember vagyok. Az a korszak a tájékozódás kora volt számomra. Az 1963-as Mogorva csillag után csak 1967-ben következett a Kettős űrben. Nagyon nehezen és megfontoltan írtam akkoriban. Arról nem is beszélve, hogy sokkal inkább az elméletek oldaláról közelítettem meg az irodalmat, mintsem gyakorlatilag. Inkább az értelem, mint az érzelem munkált bennem. Szinte teljes egészében elfogadtam a horatiusi intelmet, mely szerint egy megírt művet kilenc évig kell érlelni a fiókban.

De már a Kettős űrben egyféle gyökeres váltást jelentett, ami tovább folytatódott…

Így van, pontos a látlelet. Aztán jött egy újabb korszakom, annak a meghatározója az avantgárd volt. Pontosabban az avantgárd és az avantgárdon túli elioti iskola. Abban az időben fedeztem fel magamnak a lengyel, a cseh, a közép-európai avantgárd kultúrát, és ennek a jegyében próbáltam átformálni a költészetemet, aminek az 1972-ben megjelent Érintések című kötetem a bizonyítéka. Ezt a könyvemet a mai napig vállalom, azt hiszem, költői pályám valójában ezzel a kötettel kezdődött. A három előző csak tapogatózás volt. Ha viszont a 80-as évek elején elkezdett Mittel-ciklusomra tekintek vissza, akkor meg azt kell mondanom, hogy az volt a kezdet… Egy német sanzonszerzővel vallom: „csak az hű önmagához, aki változik”. Én nagyon sokat változtam az életem során, és nem is akartam valamiféle homogén írásmódot kialakítani, feláldozni a belső metamorfózisaimat, örökös stílusvedléseimet. Ilyen stílusvedlésből (Orbán Ottó kifejezése) született Mittel úr figurája is. Valamikor a 80-as éveket megelőzően elképzelhetőnek tartottam egyfajta sajátos közép-európai létezést, identitást és irodalmat. Még az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként Dobos László oldalán álmodtunk egy közép-európai folyóiratot. Nagyon termékeny kapcsolatokat építettünk ki a cseh, a lengyel lapokkal, a kolozsvári Korunkkal, a budapesti Kortárssal, az újvidéki Híddal. Anyagot cseréltünk egymással, fordítottuk egymást, találkoztunk egymással. Az illúzió ott kezdődött, hogy úgy képzeltük, az általunk szorgalmazott közép-európaiság ideája a gyakorlatba is átvihető, a politikum szférájába is. Idővel talán meg lehet valósítani a közép-európai államok, nemzetek szövetségét is. Ezekből az illúziókból kiábrándulva született meg a Mittel-ciklusom. Hősöm, Mittel Ármin zsidó kutyakereskedő, később költő, lapszerkesztő lett Mittel-Európából való kiábrándulásom megtestesítője és szószólója. Alakjába sok mindenkit belegyúrtam: Forbáth Imre költőnket éppúgy, mint a dunaszerdahelyi születésű Vámbéry Ármint, még Szenczi Molnár Albertet is, mi több, Hasek Svejkjének a figurájából is merítettem, így törekedtem egy közép-európai típust kialakítani belőle. Az én Mittel Árminom mindent kiröhög, kigúnyol, amit én addig Közép-Európa címszó alatt elképzeltem. Mentalitásában emlékeztet Arany Bolond Istókjára, avagy szőlősgazdájára, aki a jégverés után saját szőlejét kezdte csépelni, mondván: „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!”

Tudom, nem szívesen foglalkozik a politikával, mégis kérem, engedje meg, hogy rákérdezzek: az utóbbi napokban bizarrnak tűnő engedményt tett a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja a Robert Fico vezette kormányzó pártszövetségnek. Annak előzményeként a többi ellenzéki párttal együtt a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának megakadályozásával próbálta sajtókorlátozás ügyében jobb belátásra bírni a kormánypártokat. Viszont miután Ficóék törvényerőre emelték a sajtószabadságot sújtó médiatörvényt, az MKP végül megszavazta az EU-szerződés ratifikálását. Mi erről a véleménye, egyáltalán milyen most a közhangulat önöknél?

Nem jó… Bizonyos tamáskodás után mondom ezt, bár elég szánalmas a helyzet, de a magyarországi közélethez, politikai élethez képest még mindig elviselhetőbb. Egyébként a Ficokabinet önmagában véve is abszurdum. Olyan három ember, Meciar, Slota és Fico vezeti, akik, ha nem lennének egymásra utalva, szóba se állnának egymással. Kölcsönös gyűlöletüknél csak a hatalomvágyunk nagyobb. Brutálisan korlátozzák a sajtószabadságot, hiába próbálták az ellenzéki pártok a sajtótörvény enyhítését a Lisszaboni Szerződés elfogadásához vagy visszautasításához kötni. Igaz, Fico gazdaságpolitikája elég sikeres, és Brüsszelt ez érdekli elsősorban, nem az illető ország intézményi demokráciája. Szerintem az MKP érthetetlen lépést tett, amikor ideiglenesen átállt Ficóék oldalára, feltehetően egy olyan kompromisszum reményében, mely szerint a kormány lemond a kisebbségeket, elsősorban a magyar iskolákat sújtó új tanügyi törvény jogsértő intézkedéseiről. Ez a törvénytervezet radikálisan csökkentené a magyarórák számát, és háromszor annyira emelné a szlovák nyelv oktatására szánt időt. Úgy néz ki, hogy ettől elálltak, s ezért a „tál lencséért” a Magyar Koalíció Pártja feladta az elveit. Az MKP ugyan magyarázza a bizonyítványát, és hát meg is lehet őket érteni – hiszen egy kisebbség számára mi lehet fontosabb, mint az iskolaügy? –, de én mégis azt mondom nem kellett volna megtenniük ezt a lépést.

Az interjút Szilágyi Aladár készítette, megjelent az Erdélyi Riport 2008/16., április 24-i számában.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok