próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Lászlóffy Csaba

Az emlékek „hiúságvására”

„...nem érzed többet a súlyt, ami lefelé húz, a földhöz tapaszt. Fölemelkedsz akkor, és másképp fogsz látni.” (Kukorelly Endre)

Az emlékezet nem csupán megőriz belőlünk sok mindent, de építkezik is, és átalakít. Egy erős akaratú valaki állította, hogy életének minden egyes pillanatában jó és rossz között választott, a legtöbbször szabad akarata szerint… Vajon az emlékeivel is így van az ember? Nem sokkal elfogultabb-e az emlékezet, mint a jelenben lemérhető reagálások, ellenőrizhető cselekedetek? Akarat kérdése-e vajon, hogy mit őriz meg agyunk a gyermekkorból (miként a folyó aranyhomokos partján gyűjtött kavicsokból vagy tengerhullám sodorta kagylókból), s az életkor többé–kevésbé romantikus és gyöngyházfényű vagy csiszolt felületű szakaszából? Persze, sok változáson megy át mindenki, és annyi minden „szíve szerint” fájó, megtörtént dologra nem szívesen emlékezik vissza.
Vannak borús napok, mikor úgy húz le egy-egy emlék, mint ólmos víz. Ilyenkor nem tanácsos kivetni hálónkat a ködös múlt felé. A hangulat, máskor meg, ha nem vagyunk egyedül, a szégyenérzet vagy a szépítés vágya is közbeszól. Ritkán vagyunk teljesen őszinték mások előtt. Önmagába tekintve, a legnemesebb, legkorrektebb, „legférfiasabb” – leglegebb lélek sem igen képes megfosztani emlékeit a hozzájuk tapadt illúzióktól. A látszatok – ebben a szándékos elhallgatás éppolyan szerepet játszhat, mint laikus megnevezéssel élve: a feledékenység – eluralkodnak a hajdani valóság tényei felett, észrevétlenül alakítják egyfajta álomszigetté a maguk „korallzátonyait”, s ennek következtében esetenként az ember nem arra emlékezik, amit annak idején átérzett s gondolt-megélt.
A látás, érzékelés képei a képzeletbe kivetítve különben sem az eredeti méretükkel, értékükkel hatnak, és más-más összefüggésbe kerülnek. Az élőlények közül mi vagyunk azok, akiket állandó instabilitás jellemez. Még a belső kitárulkozási vágyból fakadó rendkívüli önvizsgálat ismereteivel is becsaphatjuk magunkat és környezetünket. A naplót vezető legkiválóbb írók egyike, André Gide őszintén fakad ki, hogy: „Harminchat éves koromban még mindig nem tudom, hogy zsugori vagyok-e vagy nagylelkű, mértéktartó vagy torkos.” A jellembeli tulajdonságok különben sem értékelhetők úgy, ahogyan a hátrahagyott szellemi értékek, írói, művészi opusok. (A későbbi nemzedékek, korok olykor még a nagy életműveket is kikezdik vagy megkérdőjelezik, a tudományos felfedezésekről nem is beszélve.)
Egy szerencsésen megkímélt régi naplórészletet találtam meg a limlom közt. (Az elsárgult, zsenge verskísérleteket fölösleges is említeni. Van, aki minden sorát megőrzi, Tóth Árpád állítólag csak mívesség szempontjából tökéletes verseit hagyta hátra, ezért nyolcszor-tízszer kevesebb művet ismerünk tőle, mint nagy folyamok „hordalékát” is hömpölyögtető költőtársaitól.) A kamaszkort dr. Paul Tournier a naplóírás korának nevezi. Egyik honfitársára, H. F. Amielre hivatkozik, aki egész életében aprólékos pontossággal kutatta és írta le önmagát, de saját bevallása szerint „erőfeszítése hiábavalónak bizonyult”… hamis kép alakult ki azok számára róla, akik csak vallomásaiból ismerték.
A lényeg ugyanis mindig megfoghatatlan marad belőlünk. Nem csupán a kamasz- és ifjúkorban – amelyet Jung az idealizmus, „az árnyék visszaszorításának” korszakaként határoz meg, hisz ekkor hisszük és követjük el a legnagyobb tévedéseket önmagunk, és nyilván mások megítélésében is –, de később is, mindenkor. Az említett naplórészlet alatt nincsen dátum; legfeljebb sejteni vélem, felételezem, hogy amikor azt gondoltam magamról, hogy… vagy úgy éreztem H. meg Z. iránt, akkor annyi idős lehettem… Ámde hátha nemcsak akkor voltak túlságosan szubjektívek az ítéleteim (mindegy, hogy mennyi idős voltam, és mennyi tévedés és tapasztalás várt rám); ugyanúgy tévedhetek ma is akkori érettségem – éretlenségem! –, elfogultságom, hiszékenységem, önhittségem, borúlátásom megítélésében. Már csak az hiányozna, hogy a hatodik X után valaki, egy tudós pofa engem is az örök kamaszok közé soroljon, akiknek úgymond „nem sikerült még kiteljesíteniük személyiségüket”.
Hát ebből nem kérek, mondom (mintha Bajor Urat hallanám). Inkább örök elfeledésre ítélem azt a (minek tagadjam?) meglepően merész és már-már „matuzsálemi” érettségre valló naplórészletet.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok