társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dan Beáta

Egy „versenyképtelen” generáció

11.

„…John Anderson, szívem, John,
együtt vágtunk a hegynek,…”2 (Robert Burns)


A kortárs szakirodalom előszeretettel címkézi az öregséget harmadik kornak avagy harmadik/negyedik életszakasznak – különbséget téve az 55–65 évesek illetve a 65–75 évesek között; ugyanakkor elterjedt szállóigévé vált az „Európa és hazánk lakossága elöregedő”3 is. Számos tanulmánykötet, mélyreható szociológiai, pszichológiai kutatás látott napvilágot a XIX. század óta, csak napjaink e szakkörben feltérképezett anyagát tekintve bátran kijelenthetjük, „hogy azt mondani: öreg és szegény”4, immár nyugodtan vélhető pleonazmusnak. Mégis, a romániai szociális hálót figyelve kételyei támadhatnak az olvasónak, hisz a hajlott kor ma sem nevezhető boldog révbe érésnek. Politikusaink előszeretettel bagatellizálják a nyugdíjasok helyzetét, hisz a számok-adatok-kimutatások mögött komoly probléma bujkál, és a mai, profitképes generáció jövője is ezeken a statisztikai „hantokon” nyugszik. A napisajtó csak a megszokott, szlogenszerű információkat közli „Az idősek nemzetközi napját október 1-jén ünneplik. Ez alkalomból az Árkádia bábszínházban idős emberek számára szervezett ünnepséget a Nagyváradi Szociális és Közösségi Ügyek Hivatala…, …sajnos jó néhány idős ember él nehéz körülmények között. Sokuknak még 300 lej sincs a havi nyugdíjuk.”5 Természetesen ezt követték a köszöntőbeszédek, jókívánságok, ünnepi ebéd stb. „Az idén ötödik alkalommal köszöntik azokat a nagyváradiakat, akik aranylakodalmukat ünneplik… az alpolgármester köszönti a házaspárokat, és a hagyományoknak megfelelően átad nekik páronként 500 lejt…, akik 50 éve megszakítás nélkül együtt élnek…”6 és így tovább. Mégis miféle „hagyománya” van egy kisvárosban a pénzösszeggel való köszöntgetésnek? Elmerenghetünk e szóhasználat jelentésgazdagsága felett, de jobb, ha továbblépünk, hisz racionális magyarázatot úgysem kapunk. (Jómagam amúgy is a néphagyományra hivatkoznék – l. nosztalgikus, lakodalmas hangulat.) A felnőttek kétszínűsége elvitathatatlan az öreg generációval szembeni magatartásukat figyelve, a politika sem tehet mást, közünnepet fabrikál a nyugdíjasokból, a nyugdíjas évekből. Fel sem merülhet a tiszta látásmód imperativusa, hiszen a kivénhedt polgártárs örömmel konstatálja, hogy legalább október elsején lesz meleg étel, egy kis táncos mulatság, szókoszorú… Mindazonáltal megjelent előttem a családi összejövetelek meghitt képe is. Az aranylakodalmukat ünneplők hány százaléka érte meg e nem mindennapi ünnepet otthon, családi hagyományként? Erről nem szól a hír, erről nincsenek adataink, használható számtengelyünk. Milyen kár!

Tanulmányom alapkérdésévé vált a hajlott korú ember helye-státusa a mai funkcionalista családfelfogásban. Mint már említettem, számos tanulmány foglalkozott-foglalkozik az öregedés fizikai, pszichológiai stb. kérdéseivel, napjainkban akár „divattá” válhat avagy „bestseller”-értéke is lehet egy-egy kutatásnak, tanácsokat osztogató kézikönyvnek7. A szakirodalom talán nem szívesen forgatná a „Hogyan legyünk a családunkban sikeres öregek” kézikönyvét, pedig Lucian Boiát idézve: „Az utcán immár megcsodálhatunk görkorcsolyázó felnőtteket és hajlott korú személyeket rollerezni. Nemrég a görkorcsolyát a fiatalok, míg a rollert a gyerekek foglalták le maguknak. Ma már e korosztály jobb szereti a számítógép képernyője előtt tölteni az időt, felhagyván a gyermekkor játékaival, nagyszüleik javára. Végül is kijutottunk a könyörtelen logikával megszabott korosztályokból!”8 E szövegre hivatkozva bizony szükségünk lehet a fent említett kézikönyv tanácsaira, igaz, idehaza ritkán látni rollerező nagyikat, mindazonáltal a görkorcsolyázó felnőttek képe egyre gyakoribb.

A XXI. században a család intézménye igen sok félreértés, meg nem értés áldozatává vált. Már a lexikonok sem adnak egyértelmű meghatározást a család fogalmával kapcsolatban, ugyanakkor megjelentek a különböző jelzővel ellátott definíciók, mint a csonka, egyedül nevelő, elvált, egynemű stb. Azonban a hagyományos, valamint a hagyományostól eltérő családfogalmak egyike sem követeli meg a nagyszülő jelenlétét. A modern társadalom szféráiban a „nagycsalád” fogalma történelmi múltba veszett, ódivatú intézmény. Természetesen nincs szándékomban fölértékelni, esetleg túlbecsülni a „gerontokráciát”9, avagy Platón szavaival élve „a kiváltságosok diktatúráját”10, de már a primitív népek is tudatában voltak annak a ténynek, hogy az öregek sorsa előbb-utóbb őket is utoléri, hogyha az aggastyánt kizsákmányolják, ők is kizsákmányoltakká válnak, „…a szokás valamiféle ontológiai biztonságérzetet nyújt… Rajta keresztül tudja, kicsoda.”11 Az elődök örökségül hagyják számunkra az idős korosztályról alkotott nézeteiket is, rajtuk keresztül tanuljuk el, az ő értékrendjüket követve tervezzük el majdani nyugdíjas éveinket.


A szerző további írásai

1 / 5 arrow

impresszumszerzői jogok