próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szabó Tibor

A Prognózis konferencia (részlet a 47 címû regényből)

Nehéz pontosan leírni a látványt, ami a művelődési ház előtt fogadott azon a januári délelőttön. Az épületet övező széles parkológyűrű és a város főutcájának környező szakasza megszállt területté vált, esztelenül kürtölő járműcsordák meg felajzott, mutogató-rikácsoló gyalogos idegenek egymásba vegyült tömege kavargott mindenhol, nem követhető rendszernek engedve. Ízléstelen színűre festett lakókocsik és lekoszlott, ócska autók parkíroztak az öszszes elképzelhető helyen, ameddig a szem ellátott, nemcsak a csordulásig telt kijelölt megállóhelyek közelében vagy az útpadkán, de a művházzal szembeni Ipar kocsma biciklitárolójában és a néhány háznyira lévő evangélikus templom virágágyásában is. A forgalom megbénult, persze, miközben újabb füstölő tragacsok érkeztek folyamatosan, még akkor is, amikor odaértem, és mindegyikből ezek a nagyhangú emberek másztak elő azonnal, amint a kocsik kerekei megálltak egy pillanatra, förtelmes ronda ruhákat lobogtatott a szél a szárazra fagyott, csapadéktalan téli hidegben, macskakosarat vagy kalitkát cipeltek sokan, vöröslő, fagycsípte kezekkel, ostoba és érthetetlen volt az egész kép. Egy ideig a templom előtt álldogálva próbáltam kitalálni, miképp juthatnék el legegyszerűbben a bejáratig, mellettem pedig egy kutyát sétáltató nyugdíjas nénike bámulta dermedten, ahogy a környék kisvárosi arca feloldódik a tomboló káoszban.

A főutcán mindkét irányban járműoszlopok álltak. A későn érkező, a hosszú sorok csapdájába esett autósok egy része próbált kimenekülni a dugóból valahogyan, ezért sok volt a keresztbe fordult kocsi, gondolkodás nélkül tolattak jobbra-balra, szerettek volna megfordulni, nyilván, de csak annyit értek el a manőverezéssel, hogy a járdák is eltorlaszolódtak végül. Már akkor elég sok volt az út közepén gazdátlanul hagyott autó. Azt is láttam, hogy ez az eszement, Dunquerque-es hanyagság futótűzként terjed, egyre többen pakolják ki a motyójukat meg a rácsos állatszállító dobozkáikat a beragadt járgányokból, és indulnak gyalogosan a művelődési ház felé, vidáman integetve közben a még várakozóknak. Hajdani, kommunista május elsejéken láthatott utoljára hasonlót a város, csak akkor mégis rendezettebben-szervezettebben, befulladás és botrány nélkül.

Idegen rendszámú lakókocsi-monstrumok és ismeretlen nyelven beszélő, lehetetlen táskákkal felmálházott családok között lavírozva sikerült az épület közelébe kerülnöm, télapóarcú vénembereket, szaladgáló kisfiúkat kerülgetve. Falusias hangulata volt a rikácsoló sokadalomnak, nem éreztem ellenszenvesnek egyáltalán, csak torznak valahogy, oda nem illőnek, ráadásul a levegőben nehéz, pácolt füst szaga terjengett, olajos szag, és remélni lehetett csupán, hogy nem valami drogos cuccot szívnak a sok gyerek társaságában.

A művház előtti kibetonozott pihenő bizarr piknik-placcá alakult. Bőröndök és furcsa fémdobozok tetejére kipakolt terítékekről falatoztak az összezsúfolódott, regisztrációra váró vendégek, mindenki mindenkiéből, nevetgélve, széles gesztusokkal magyarázva két falat között, miközben víztiszta italok folytak másfél decis adagokban a zsíros húsokat leöblítendő – bájosan és büdösen keleti volt az egész vircsaftos kompánia, eleganciamentes KGST-tempó, nem is csoda, ugyanis a járművek többségén litván vagy fehérorosz felségjelzést lehetett látni. Odabent még nagyobb tömeget találtam, persze, és iszonytató, fojtó emberszagot, kölniből, fokhagymás pástétomból és mosdatlanságból összeálló párát, azt a fajtát, amit szinte vágni lehet. A pénztáros fülke üresen állt, Zsuzsa néniék nyilván elmenekültek egy idő után, a regisztrációs asztalokhoz pedig nem is próbáltam közelebb férkőzni, mert a fejek közötti réseken át megláttam, hogy nem itteni emberek dolgoznak. Ismeretlenek, idegenek végzik a vendégek fogadását. A főszervezőt kellett előkerítenem, de mivel soha nem találkoztam vele korábban, az itteniek közül próbáltam találni valakit, aki majd megmondja nekem, hogy melyik maskarás a felelős ember. Furakodtam egy ideig a földszinten jobbra-balra a várakozók között, ám eredmény nélkül, ismerős sehol, ezért úgy döntöttem öt perc után, az emeleten próbálkozom, a belső kávéházban vagy a színházterem körül, hátha ott több sikerrel járok. És akkor, a lépcsők felé evickélve jöttem rá, hogy mi a legfurcsább ebben a tömegben, mitől olyan zavaró a lelkesültségük. Ez nem egy szokványos összetrombitált társaság volt, nem alkalomszerűen egybegyűltek csoportja – nem úgy viselkedtek. A művelődési házban és a környékén nyüzsgő emberek mindannyian ismerték egymást, látszott a kommunikációjukon az otthonosság, akárki került melléjük, barátként fordultak oda hozzá, az örömtől felkiáltva kezdtek beszélni azon a lehetetlen nyelven, amit használtak. Egy régi baráti kör gyűlt össze Gyulán. Jó nagy baráti kör.

A belső kávéház ajtajánál megláttam Nádor Julcsit. Furcsa érzés volt. Örömteli, persze, rácsodálkozós, hiszen legalább hat éve nem találkoztunk már – de elbizonytalanító is egyben. Julcsi felbukkanása abban a helyzetben, legalábbis magyarázatra szorult. A művháznak hatalmas belső terei vannak, talán húsz méterre is lehetett tőlem, amikor a kavargó tömegben egyszerre észrevettem, hogy ott van a falnál, a kávéház bejárata mellett, és intenzíven, szinte veszekedve magyaráz az előtte álló férfinek, egy alacsony, sovány, apró szemű embernek. A férfi mögött néhány lépéssel két nagydarab testőr szobrozott, de nem öltönyt viseltek, mint az ilyen biztonsági emberek általában, hanem egyforma, fekete, magas nyakú pulóvert és fekete szövetnadrágot. Nyugodtak voltak, nem kémlelték összehúzott szemmel a zsúfolt termet, ahogy az amerikai filmekben szokták a bodyguardok elszántan és jóképűen, nem, ezek nem csináltak semmi őrködőset, csak néztek maguk elé bele a levegőbe, pislogás nélkül, üresen. Akit védeniük kellett a sok bolondos rikácsoló között, az az egyedüli jól öltözött ember a teremben, ma már tudom, a kivételes gonoszok közé tartozik, valódi szörnyeteg, de azon a januári délelőttön nem ez volt a különös, őróla akkor még nem sejthettem, kicsoda – hanem a Julcsi. Hogy ott van. Meg hogy látom. Az volt a furcsa.


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok