próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Magyarosi Sándor

Siccki és a grófnő

A falu ma is megvan valahol az egykori szász vidéken. Tekintélyt parancsoló házait dölyfös nagygazdák és amerikás parasztok építették, akik egykoron igen szívesen ejtették teherbe a környékbeli város székely cselédlányait. Szegénysora is volt, s az itt lakóknak megtiltották, hogy bálba járjanak. Ebből is látható, e talajon csak amúgy burjánzott a társadalmi egyenlőtlenség, míg be nem köszöntött számtalan áldásával a kommunizmus. Bár történetünk ebben az időszakban kezdődik, mégsem e változásról szól. Hanem arról, hogy volt e falunak – mint minden valamirevaló efféle településnek – két bolondja.

Egyik bolond – az alkoholista – ötvenes éveiben járó férfi volt, Szibériát megjárt, kemény parasztok megvetésének tárgya, akit csak úgy hívtak: Siccki. Minden faluban akadt ilyen figura: örökségét igen fiatalon elprédálván egészségügyi szeszt és más fertőtlenítőszereket ivott (amelyeket a falu népe csak a kégyós pálinka gyűjtőnévvel illetett, fogyasztásukat tartva a lecsúszás egyértelmű ismérvének), állandó tartózkodási helyeként pedig az árok partját tudta volna megjelölni, ha valaki vette volna a fáradságot, hogy eziránt érdeklődjön. De az emberek nem nagyon ereszkedtek szóba vele, s túl sok mondanivalója neki sem lehetett, mert nem kereste mások társaságát. Néha ugyan egész hosszasan mormolt maga elé – a falubeli kölykök nagy derültségére –, de ez többnyire a napi fertőtlenítőadag elfogyasztása után történt, s tán ennek tulajdonítható, hogy visszafogott szenvedéllyel előadott mondókájából egyetlen szó sem volt érthető. Számtalanszor eltűnt egy-két hétre – ilyenkor unatkozó rendőrök vitték be munkakerülésért –, de előbb-utóbb mindig kiengedték, s elfoglalta megszokott helyét az árok partján. Télen évről-évre roskadozóbb házában húzta meg magát, s csak igen öreg emberek tudták volna megmondani, mikor füstölt utoljára ott kémény. Aki belépett, elborzadva tekinthette meg a régen feltépett padló nyomait, s ha felpillantott, a cserepeket látta. A gerendázatot régen eltüzelték. Így állt a ház, kiszolgáltatva a viharok kényének-kedvének, csodával határos módon mégis dacolva velük.

Ha buzgó néprajzosok érdeklődtek volna e település iránt, Siccki fényképe komoly tanulmánykötetek lapján örökítődhetett volna át az utókorra, amint egy huszonnegyedik óráját élő falu árokpartján ülve kékszeszt iszik. Hozzátartozott az utcaképhez. De nem volt ilyen szerencséje. Egy tél végén eltűnt, bár – amint a későbbiekben látni fogjuk – nem nyomtalanul. A faluba azonban soha nem tért vissza.

A másik bolond rettenetesen csúnya, fogatlan szájú vénasszony volt. Valamikor a háború végén, fiatalon kerülhetett a környékre, mert állítólag visszavonuló orosz bakák lökték le egy csapatszállítóról. A falubeliek megszánták, nem kergették el, így aztán ott maradt valami üres putriban. De sehogy sem tudtak szót érteni vele. Kérdezhettek tőle bármit, csak ült és bámult maga elé, ha pedig szemlátomást kínlódva felelni próbált, valami furcsa idegen nyelven beszélt, amit senki nem ismert. Okosabb emberek feltételezték, hogy érthetetlen beszéde puszta zagyvaság, ilyen nyelv egyszerűen nem létezik, s lassan mindenki elfogadta e nyilvánvalóan ésszerű magyarázatot. Néhány szót mégis megérthettek mindabból, amit az asszony mondott, vagy pedig az orosz katonák kiabáltak le valamit a csapatszállítóról, mert az ismeretlen nőt nem Marisnak vagy Julisnak, hanem grófnőnek nevezték, bár történetünk idején már senki nem tudta, miért. Ahogy telt az idő, lassan hozzászoktak, hogy körülöttük lebzsel, néha leitatták, s ilyenkor sokáig beszélt azon az ismeretlen madárnyelven, amivel persze igen nagy tetszést aratott. Még biztatták is, meghajoltak előtte, méltóságos asszonynak szólították, s nagyokat röhögtek rajta, a nő pedig kétségbeesetten magyarázott, szemlátomást küszködve, hogy megértesse magát. Állítólag néhányan meg is erőszakolták abban az időben. Hírlett, tán szép asszony lehetett fiatalkorában, de erre már senki nem emlékezett. A rossz táplálkozás – Isten a megmondhatója, mi mindent meg nem evett – és az időjárás viszontagságai teljesen tönkretették. Néhány év alatt iszonyatosan megvénült, fogai elhulltak, s mivel soha nem mosakodott, kibírhatatlan bűz áradt belőle. Az emberek kerülni kezdték, csupán a kölykök dobálták meg néha afféle pótcselekvésként, míg sikerült valami érdekesebb heccet kitalálniuk. Így élt és vénült a grófnő, mocskosan, büdösen. Naponta végigjárta a falut, és jólelkű gazdasszonyok itt-ott mindig eléje löktek valami maradékot, de soha nem engedték meg neki, hogy udvarukon fogyassza el.

Néha putrija előtt a földön üldögélve látszólag ok nélkül – hacsak nem tekintjük elegendő oknak, hogy valaki ennyire a saját bőrén tapasztalja meg a múlandóságot – nagy, kövér könnycseppek futottak le összeaszott arcán. Mivel senki nem tudta, miért sír, bánatát legott az aggkori elhülyülés számlájára írták. Továbbra is grófnőnek nevezték, bár megjelenésében egyetlen arisztokratikus vonás sem volt már felfedezhető. Pedig tényleg grófi családból származott, szabályos kastélyos, címeres családból, francia gouvernant nevelte, kisasszony korában zongorázni tanult, s ha kikocsizott, a könnyű homokfutó elé fogott két angol telivért fehér kesztyűs kocsis hajtotta. Bálba járt, rajongtak érte, s nagy megtiszteltetés volt minden férfi számára, ha táncrendjén szerepelhetett. Egyszer egy fiatal báró Fiuméig követte, hogy szerelmét elnyerhesse. Hogy mi történt e rejtélyes vonatút során, már mindörökre titok marad.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok