próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Magyarosi Sándor

Mindenütt jó

A fiatal Tóth Jani őrségben áll. Katona már jó fél éve. Az állam hívta, s ő ment. Neki nem kell kétszer mondani. Érti ő egyből, ha muszáj. Meg hát ahogy a székelyek tartják, aki katona nem volt, az nem férfi. A baj csak akkor kezdődött, mikor az első napon az asztalra csapott, s jó hangosan ordítva, hogy mindenki értse, kijelentette:

– Nekem aztán ne parancsoljon senki!

Azóta meglepő dolgok történnek. Míg a többiek pihennek, Tóth Jani gödröt ás. Szívesen teszi, mert nem parancsot teljesít; az őrmester megkérte rá. Gyakran osztják be éjszakai szolgálatra is. Az sem parancsra megy. Közben pedig feldereng benne, hogy férfi ő a hadsereg nélkül is. A hadseregben pedig hiába az.

– Tóth közlegény! Nem lenne kedve őrségbe menni reggel hatig? – kérdi az őrmester.

– Nekem mindegy! – feleli Tóth Jani, s indul harci lőszert vételezni.

Így kerül az őrtoronyba is. Önszántából. Pedig mindenki tudja: ennél rosszabb helyet télen elképzelni sem lehet. Kegyetlenül nagy a hideg, az ívlámpa fényében porhavat szikráztat a szél, az arcába vágja. A nyitott őrtorony semmi védelmet nem biztosít ellene. Pedig sok náció szorong ezen a szűk helyen, gondolja Tóth Jani. Példának okáért rögtön itt van a nemzetisége. Az egyféle. Aztán másféle a mundér s a hadsereg. A géppisztoly orosz. Sokan vannak itt, okoskodik tovább. Többen az elégnél. Csak azt nem érti lassan, hogy ő, a székely, mi a francot keres közöttük. Mert arról határozottan meg van győződve, hogy ezeknek nélküle is szűk az őrtorony.

A fegyvert a mellvédnek támasztja, vetkőzni kezd. Anyaszült meztelenül mászik le a létrán, megáll a hóban, aztán elrúgja magát. Könnyedén emelkedik a levegőbe. Mozgásában semmi sincs a nagy ragadozó madarak nehézkességéből. Inkább kecsesnek mondható. Fehér teste az éjszaka sötét hátterére rajzolódik. Határozatlanul köröz a kaszárnya felett.

Az őrtoronyban megvonaglik a ledobott nadrág. Lassan egyenesedik fel. A szárak vége a bakancsba gyűrve, aztán a zubbony következik, derekán a nehéz, fémcsatos bőröv. A gallér és a rohamsisak között emberfejnyi semmi. Úgy áll a mundér, mint H. G. Wells láthatatlan embere. A zubbony ujjai felemelik a gépkarabélyt. A fegyver csöve a lebegő Tóth Jani felé mutat, aki éppen abbahagyja a körözést. Teste, akár az iránytű, finoman remeg, amint valami ismeretlen késztetésnek engedelmeskedve két égtáj közé feszül. Ellenállhatatlan kényszert érez, hogy elmenjen innen. Lassú karcsapásokkal repülni kezd. Az éjszaka csendjét rövid, célra lőtt sorozatok szaggatják darabokra. De innen fentről egyre kevésbé hallja őket.

A mundér a mellvédre könyököl, s beleereszti a tárat az éjszakába.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok