vers
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Bogdán László

Ricardo Reis Tahitin (39-40.)

39. Az élet betegsége

Portugál költő volt.    Vakító, fénylő szellem.
A futuristákért és    a hurikért rajongott.
A nők érte rajongtak, de elkerülte őket.
Abszintot ivott, várta,    nyelje el látomása.
Előtte fékezett a     nagy Marinetti autó,
üvegkalappal fején,    integetett a Mester.
De ő nem utazott el.    A párizsi restikben
várta, hogy jöjjön érte    ama híres zöld angyal,
aki John Dee mágus    előtt is megjelenvén,
ígérte, hogy segíti,    hatalmat és erőt ad.
„Mit nekem arany, dollár?    – A költőnk már üvöltött. –
Ha nincsen örök élet,    nem ér az egész semmit.”
Ilyen állapotában    találta meg egy kislány.
Már régóta figyelte,    tetszett neki a költő.
Felvitte hát magához,     és el is csábította.
de reggelre otthagyta,    dolga volt valahol.
És költőnk, akinek ő    volt legelső kalandja,
úgy érezte becsapták,    értelmetlen az élet.
Ennek az éjszakának    nem lehet folytatása,
akkor hát miért éljen?     És bevette a sztrichnint.
És nagy társaság előtt,    – őket tanúnak hívta! –
szobája közepén,    egy pamlagon haldokolt.
Halála lett a végső,     utolsó alkotása.
„Pedig jó szerető volt!   – sírt temetésén a lány. –
Végül a stricimet is    kidobtam volna érte.”

40. Második levél Alexander Searchnek

Alexandriában, ebben a rejtelmes városban,
ahol Európa találkozik Ázsiával és sötétedés után,
a kietlen sikátorokban hamar
kést kaphat hátába a gyanútlan vendég,
van egy bár, ahol 1918 vagy 1919 sivár őszének
egyik különösen nyomasztó napján,
amikor minden látványosan haldokolt körülöttünk,
találkozhattam a város különc, öreg költőjével.
Sarokasztalnál ült egyedül,
poharában arcát hosszan elnézegette.
Nem foglalkozott semmivel, tágra nyílt szemében
lányos arcú fiúk vonaglottak, s távolabb dübörgött a tenger.
Odamentem s bemutatkoztam, ijedten nézett fel,
összerezzent, tétován vigyorgott.
„Nem, nem ismerem Pessoa urat –
mondotta kifogástalan angolsággal –,
sajnos nem volt eddig szerencsénk, kereskedő, netán hajós?”
„Nem! Költő! – jöttem indulatba. – Költő, mint ön!”
De ő széttárta a kezét, tehetetlenül.
„Sajnos nem ismerem a költeményeit! – szontyolodott el –,
bizonyára nagyon szépek.”
„Hogyan?! Hát nem küldte el őket Önnek?”
„Hogy mondotta? Pessoa? Senki? Semmi? –
és elfordult, közönyösen vetve oda –
lehet, hogy ott vannak valamelyik felbontatlan borítékban,
tudja, mostanában nem foglalkozom a postával,
titkárom is beteg, s amúgy sem tudok portugálul. –
Hirtelen merőn rám nézett. –
Maga, maga a költő, doktor úr, ne is tagadja.
Azt tanácsolom, sétáljon végig a főutcán,
el egészen a Hippodromig,
s csodálja a várost, mert csodálatos.
Menjen el a világítótoronyhoz,
nézze a tengert,
hiszen ezt látta Antonius is,
aztán csak Kleopátrát! –
s hirtelen fordult el,
érdeklődését egy belépő fiú köthette le,
olyan volt, mint egy fiatal görög isten. –
Na, nem adja ide? – fordult felém vigyorogva –,
ne is tagadja maga a költő,
nem az a, hogy is mondta, Pessoa… Senki… Semmi…”

De én akkor már messzire jártam
s eldöntöttem, többé nem ismerkedek költőkkel,
elég, ha minden nap láthatom magam
beretválkozás közben a tükörben.
A tengert a világítótoronyból sajnos nem nézhettem meg,
mert elborult az idő, zuhogott,
s így soha nem tudhatom meg,
mit láthatott a balszerencsés Antonius,
hogy utána csak Kleopátra bűvölte el.
Mindenesetre beteg állatként nyögdécselt,
hallhatóan szenvedett a tenger.
Mintha végleg feladta volna a reményt.
Még aznap délután tovább utaztam Kairóba.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok