próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Magyarosi Sándor

Siccki és a grófnő



Egy hosszú tél után a temetőben találtak rá a grófnőre, s mivel lélegzett ugyan, de nem beszélt, mentőt hívtak. A kórházban megfürösztötték, tiszta hálóinget adtak rá, egy jólelkű nővér még teljesen fehér haját is kifésülte, s így megszabadulva a sokéves kosztól, egészen közönséges öregasszony lett belőle. A fehér haj tán még valami méltóságot is kölcsönzött ráncos arcának. Mindezt egy falubelinek köszönhetően tudjuk, aki szintén a kórházban lebzselt – rendes, évente járó fizetett betegszabadságot húzott az államtól, amint vigyorogva szokta mesélni. Ráérni ráért, hát benézett a grófnőhöz is. Mikor beleunt a szótlan vénasszony mellett álldogálni, kifelé indult, s a kórterem ajtajában – nagy meglepetésére – a hetek óta eltűnt Sicckibe ütközött. Állt előtte az alkoholista frissen borotválva, kopott, helyenként már foszladozó kórházi köpenyben, s akkor ő ott arra gondolt – mikor eddig ért a történetben, mindig elröhögte magát –, mégiscsak szép dolog, ha az egyfalusiak így összetartanak. Mielőtt „gyógyultan” távozott volna, mindkettőjüket meglátogatta – nehogy miatta csorbát szenvedjen ez a nagy összetartás. Siccki nem volt a szobájában, így a grófnőhöz indult. Amint az ajtón belépett, ott látta az alkoholistát az öregasszony ágya mellett. A jelenetre, amely a szeme elé tárult – így ő – a gyomra fordult fel. Siccki a grófnő kezét fogta. Nem akarván megzavarni a szerelmeseket, vigyázva rájuk csukta az ajtót és távozott. Ő volt az utolsó, aki életben látta a két bolondot. Pedig ha tudta volna, miről marad le, bizonyára lábadozott volna még néhány napig.

Másnap délután ugyanis új páciens foglalta el a grófnőével szomszédos ágyat. Járóbeteg volt, szintén öregasszony, s attól a pillanattól fogva, hogy szomszédját meglátta, igen furcsán viselkedett. Bár korábban be nem állt a szája, hirtelen nagyon hallgatag lett, s már-már kínosan vigyázott, nehogy a másik beteg felé nézzen. Aztán éjszaka, mikor a kórház elcsendesedett, mégis odacsoszogott hozzá, letérdelt az ágya mellé, méltóságos asszonyomnak szólította, sírt, hogy miféle szörnyűségeken ment keresztül a drága grófnő, hogy ő is hibás, ő sem segített rajta, de hát az ura, meg hogy akkor olyan időket éltünk. Később megragadta a mindenki által gúnyolt vénasszony kezét, s mindaddig csókolgatta, míg halk nyikorgással ki nem nyílt a kórterem ajtaja. Térdelő helyzetéből rémülten fordult hátra, elengedte a grófnő kezét, s dadogva kezdett mentegetőzni, hogy ő a méltóságos asszonyt nem is ismeri, aztán rádöbbenve, hogy elszólta magát, hirtelen elhallgatott. Zavarában úgy maradt, letérdelve a vaságy mellé, hátracsavart felsőtesttel az ajtó felé fordulva, ahonnan Siccki nézett rá zavaros tekintettel. Bámulták egymást a súlyos csöndben, majd a férfi lassan hátralépett, s becsukta az ajtót. A folyosóról még sokáig hallani lehetett lépteinek kínlódó csusszanását. A grófnő azonban mindebből semmit sem érzékelt. Haldoklott, bár kissé elnyílt fogatlan szájával, csukott szemeivel máris halottnak tűnt. Pedig tán épp csak belépett az alagútba, melynek végén tündöklő fény fogadja mindazokat, akik végigmennek rajta. Nem valószínű, hogy a fiumei gyorsra gondolt volna, ugyanis ekkor már teljesen szenilis volt.

A parasztasszony a szomszédos ágyból senkinek sem beszélt az esetről. Férje gyanakvó ember volt. Ha valaki a pontos időt kérdezte volna tőle, csak azután felel, miután jól meggondolta, nem származhat-e kára a válaszból. Neki végképp nem volt értelme elmondani, barátnőinek pedig nem merte. A lelke mélyén attól félt, hogy a titokzatos éjszakai látogató besúgó lehetett, s nem szerette volna, ha valaki feljelenti. Pedig Sicckitől végképp nem kellett tartania: reggel holtan találtak rá a férfivécében.

A grófnőt és az alkoholistát, mi
vel holttestüket senki nem igényelte, a város költségén hantolták el a katolikus temetőben. Síremléket egyikük sem kapott.

A falu alig néhány évtizeddel élte túl bolondjait. Először a Szibériát megjárt parasztok mentek el, igen magas kort megérve, aztán a fiatalok. Igaz, ők nem a temetőbe, ők városra költöztek. Csak az asszonyok, a férjüket állhatatosan túlélő asszonyok maradtak, hogy rosszallóan csóválgassák a fejüket, s afölött bánkódjanak, hogy már senki nem akad, akinek elmondhatnák: hová jutott ez a világ. A szántókat felverte a gaz, s ma már csupán a temetőben gyomot tépő özvegyek görnyedő háta jelzi: még élnek itt emberek.


A szerző további írásai

 arrow2 / 2

impresszumszerzői jogok