próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Tar Károly

Pánik (regényrészlet)





Szülővárosomban elmagyarosodott szászok, zsidók, bolgárok, lengyelek és néhány albán család keveredett az elmagyarosodni kész románsággal. Valamikor ebben a kisvárosban mondták ki először Európában a vallásszabadságot, de az én időmben erről csak néhány értelmiségi tudott és a főtéri református templom papja emlékezett meg róla némely ünnep alkalmával, amikor a toleranciáról kellett szót ejtenie. Ezért aztán az egyszerű polgárok, az örökösen büszkélkedőkhöz és dicsőségre vágyókhoz hasonlóan, leginkább „a három P városa” címmel illették és ekként dicsérték szüntelenül szürke kisvárosunkat.

A három P közül, persze, ki ezt, ki azt részesítette előnyben. Akkor még nem volt divatban a gyakori közvélemény-vizsgálat, a magam rövidnadrágos idejében habozás nélkül a POGÁCSÁT tudtam az első helyen, utána a PECSENYE következett. A harmadik P-vel még nem tudtam mit kezdeni.

Azt sem tudtam még, hogy miért nyúlkálnak olyan láthatóan mennyei élvezettel a fiúk a házunk mögötti patakban kombinéban velünk fürdőző lányok lába közé.

Engem akkoriban a patakparti bokrok alján található mély lyukakban való tapogatózás hozott izgalomba, pedig többnyire csak halszagú, üres markomat bámulhattam az azokban való kutakodás után. Pont ezt a szagot éreztem akkor is, amikor a nagyobb fiúk hencegve orrom alá nyomták a melles lányok lába közét simogató kezük.

Helena, akinek gránátalmamellek dudorodtak a fürdőruhája alatt, bátorított.

Neked szabad, biztatott mosolyogva, miközben trágár szavakkal fékezte a méhként körülötte rajzó fiúk ösztönösen elszabadult és lányok szerint bakszagú hancúrozását.

Nem kértem az ilyen előnyökből.

Tudtam, hogy Helena engedékenysége a külvárosban előkelőnek számító pogácsás fiának szól, de mert a bajor eredetű pogácsás nem az apám volt, hanem csak nevelőapám, akit rokonaim mostohaapának hívtak, illetéktelennek éreztem az ezzel járó előnyöket. És az is zavart, hogy Helena kisebb, megszámlálhatatlan sok testvére félig pucéran futkározott nádas széli házuk körül, s amikor félénk pofával kimerészkedtek a városba vezető főútra, koszos markukat könyörögve nyújtották az arra járók felé.

Helena felkínálkozása menekülés a nyomorúságból, gondoltam sajnálkozva, és ugyanilyen érzések fékezték vágyaimat, amikor érettebb társaim az akkor még engedélyezett nyilvánosházakba hívtak.



És akkor sem gondoltam a „harmadik P”-re, amikor egy napsugaras délelőtt a rövidnadrágom alól hirtelen valami színtelen, gyorsan hideggé vált folyadék bugyogott elő. Ijedten szorítottam magamhoz a velem szemben álldogáló, nálam fejjel magasabb Annuskát, akit éppen a lótetűkkel való halászat előnyeiről oktattam nagy elszántsággal, mert ösztöneimtől vezérelve mindig is tanítónak képzeltem magamat. Megbabonázottan, kitágult szemekkel figyelt rám, és nem ellenkezett, amikor önkéntelenül magamhoz vontam. Egy pillanatra sem érdekeltek a blúzán átsütő, forró mellbimbói, ölének bársonyos melege, combjainak feszült keménysége. Nem hiszem, hogy érzéketlenségem mutatkozott meg ily módon. Inkább mert valamiféle felszálló ködben éreztem magamat, mintha kiszabadultam volna a földi létből, súlytalanul lebegtem a végtelen űrben, angyalnak vagy Istennek képzeltem magamat.

Később ezt az érzést, tudatlanságomban, szerelemnek neveztem.

Egyébként most, amikor nyugdíjba vonulásom tizedik esztendejét pohár sörrel egymagamban ünneplem, ma sem tudom, hogy mi a szerelem.



Nem voltam jó, és nem voltam rossz ember. Jártam az utam, mint mindenki más. Folytatása, magától érthetően, nem okoz gondot. Napjaim, mint a hosszútávfutó beidegződött lépései, az sem izgat, hogy mikor szakítom át a célszalagot.



Szülővárosomtól messze kerültem. Azt sem tudom, hogy sok vagy kevés nővel volt dolgom. Mindeddig nem volt fontos számomra a nyilvántartás. Aki akarta, azt gondolkodás nélkül megkettyintettem. A gyenge nemi erőszakot is mímelnem kellett néha, ha egyik-másik nő szemében félénk kíváncsiságot, netán sóvárgást láttam, s azt, hogy fehér bőrén pirosan hullámzó foltokban kicsapódott a vágy okozta zavarodottság.

Közeleg férfikoromnak az a szakasza, amikor össze kell számolnom azokat a nőket, akik meghódítottak, akik magukra húztak, akik alám és fölém feküdtek, mert bizonyára valami olyat akartak tőlem, amit másoktól nem kaphattak. Nem tudom, mi lehet ez. Eddig még nem jutott időm arra, hogy ezen rágódjam. De kellett hogy legyen valami értelme a dolognak. Na, nem azért, mert attól félek, hogy a végső elszámoláskor orromra húzzák az elhalasztottakat, hanem mert önzésemmel kell majd szembenéznem. Ha csak magam örömét hajszoltam, és nem figyeltem arra, hogy örömöt is adjak, mi értelme volt ágybeli alakításaimnak, tivornyáimnak. Hiszen mindig is arra vágytam, hogy valami olyat nyújtsak, amitől pucérságukat tetézve tovább vetkeznek a nők, odaadóan feltárják legbensőbb szépségüket néhány pillanatra, amitől a párzók egyszerre döngethetik a mennyország kapuját öntudatlan jóakaratukban.



Nőnek még nem fizettem, és én sem fogadtam el pénzt, még ajándékot sem, szolgáltatásaimért.


A szerző további írásai

 arrow2 / 6 arrow

impresszumszerzői jogok