kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balajthy Ágnes

Olvasónapló. Negyvenes évek, nyolcvanas évek (Závada Pál Idegen testünk és Lackfi János Halottnéző című könyvéről)

Idegen testünk. Jól hangzó, izgalmas könyvcím. Závada Pál, akinek a Jadviga párnája óta minden megjelenő regényét (Milota, A fényképész utókora) kitüntetett figyelem övezi, ismét egy olyan időszak felé fordul, mely a kortárs valóságot, a kortárs közbeszédet máig meghatározza: a vészterhes, lázas, zaklatott negyvenes évekhez. Észak-Erdélyt épp most foglalták vissza, bevezették a fajvédelmi törvényt, Horthyék titokban már tervezgetik a kiugrás lehetőségét, a pesti kocsmákat Szabó Dezső hangja zengi be...

Persze valójában ez sem igaz, a regény nem csak a negyvenes évekről szól, cselekménye valójában sokkal tágabb időszakot ölel át: hisz a családtörténeti beszámolók visszakanyarodnak egészen a 19. századig, az utolsó oldalakon pedig már a háború utáni koncepciós perek egyikéről olvashatunk. A hol előre, hol hátra ugró cselekmény szálai mégis egy pontban szövődnek össze, a hullámzó időkezelés is ezen pont köré írja a maga egyre táguló köreit: a regénycentrum tehát egy szeptemberi nap 1940-ből. A helyszín: Pest, a félzsidó, ám katolizált Weiner Janka műteremlakása. Ezen az estén nagyon vegyes társaság gyűlik a lenyűgöző, öntörvényű és független asszony köré: barátok, szeretők, rokonok, zsidók, svábok és reformátusok – mintha csak az egész sokszínű magyar középosztályt testesítenék meg. Az ő sorsukban sűrűsödik össze mindaz, ami századunk első felében történt: Erdély visszafoglalásának nemcsak lelket, de testet is felforrósító mámora, a fiatalon elhullott apák az első világháborús lövészárkokban, ostrom, bujkálás, beszervezések: hogyan sikerült megmenekülni, s hogyan nem sikerült elkerülni a horogkeresztes zászlók alól leselkedő halált.

Ezt a rendkívül rétegzett, látószögtől függően ezerféleképp értelmezhető – hisz ellentétes érdekek ütközőpontjául szolgáló – időszakot szerzőnk úgy teremti meg, hogy ismét a tőle megszokott nézőpontváltó technikát alkalmazza, ezúttal egészen radikális módon. Olvasó legyen a talpán hát az, aki nem zavarodik öszsze teljesen az első harminc oldal után: nemcsak bekezdésenként, de akár egy mondaton belül is megváltoznak a személyviszonyok: az eddig első személyű megszólalás beszélője hirtelen váltással már kívülről szemlélt, egyes szám harmadik személyű figuraként tűnik fel, hogy a mondat egy egész közösség által megfogalmazott többes szám első személyű kijelentéssel érjen véget. Az ilyen kollektív, többes szám első személyű kijelentések retorikáját persze általában áthatja az önérvényesítés, a saját igazság bizonyításának szándéka. A regény narratív szerkezetének értéke azonban abban rejlik, hogy mindig más „mi” áll ugyanazon grammatikai forma mögött: mi, a nyilasok, mi, az elgázosított zsidók, mi, az ávósok, mi, a kitelepített németek. Mindenki, aki ebbe valahogy belekeveredett…

Weiner Janka tulajdonképpen a két világháború közti emancipált nő prototípusa, a Dénes Zsófiák, Lédák, Gyömrői Editek párja. (Ez megint összefügg a regény világában s a korban fontos szerepet játszó etnikai származással: akkoriban az asszimilálódott zsidóság körébe tartozó nők élhettek talán a legszabadabb életet.) Berlinben tanult, ez sem véletlen: kortárs irodalmunkban már kiépülőben van egy (Márai vallomásaiban gyökerező) Berlin-toposz – a regény ennek egy újabb változatát teremti meg. Janka okos, jó humorú, fitytyet hány a konvenciókra: ő a társaság Napja, körötte keringenek egymást méregető, egymással rivalizáló, fensőbbségüket fitogtató bolygókként a férfiak. Jankát akarják az elmagyarosodott, eredetileg sváb Flammok – Imre, a kiugrási misszióban részt vevő horthysta katonatiszt-diplomata, Johann, a szélsőjobb nézeteket valló, hebehurgya irodalmár kisöcs, s unokatestvérük, Vince, az ambiciózus, törtető újságíró. De Janka a vágy tárgya Dohányos Sándor falukutató számára is (ő a népi sármőr, az illyési paradigma képviselője), személyiségének varázsa alól Raposka Károly, a régi vőlegény, az egyszerű demokrata sem tudja kivonni magát… Az összeverődött baráti-ismerősi társaságot tehát rejtett erővonalak hálózzák be, már lezárult viszonyok utórezgése, s a jövőbeli viszonyok ígérete teszi feszültté a légkört. Kultúremberekről van azonban szó: a feszültség így a politikai vitákban tör felszínre, a nőért vívott párbaj (melynek úgysem lesz győztese, mert Janka okosabb annál, hogy végleg elkötelezze magát bármelyik mellett) világnézeti csatává válik. A regényszöveg nagy részét tehát ezek a viták teszik ki: végeérhetetlen beszélgetések a numerus claususról, a faji meghatározottságról, a magyarságot fenyegető veszélyekről, és a többi, és a többi, és a többi… Az egyébként jól átgondolt szerzői koncepció itt válik működésképtelenné. A szereplők jellemzése ugyanis roppant egyoldalúvá válik: a jó epikához pedig (szerintem) több kell, mint a gondolataik, nézeteik által egyénített figurák. Így olykor az az érzése az olvasónak, mintha a Horthy-korszak alatt dívó ideológiai irányzatok, világnézetek kaptak volna egy-egy szócsövet, egy-egy papírmasé figurát, akin keresztül megszólaltathatják magukat a szövegben. Ebből adódóan az összeeresztett férfiak közt zajló parázs viták sem parázslanak igazán: nyoma sincs az élőbeszédszerűségnek, olykor szinte úgy tűnt számomra, korabeli röplapokból, napilapokból összeollózott cikkeket olvasok.

Haszna van persze ennek is: megdöbbentő szembesülni azzal, milyen beszédmódok voltak szalonképesek, érvényesülhettek ebben a korszakban – a fajgyűlölet egy olyan agyonhasznált címke, mely lassan nem jelent semmit, de ha a zsidó test idegenségéről (sajátságáról?) szóló bekezdéseket olvassa az ember, beleborzong: ez is korszakretorika volt.


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok