társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Zsidó Ferenc

Naiv történelem. Múltkisajátítási kísérletek egy háromnemzetiségű régióban

Dolgozatomban a kiválasztott régió1 történetét alulnézetből, a történeti néphagyomány irányából vizsgálom, a narratív ábrázolások értelmezésére fektetve a hangsúlyt. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább felerősödött az a vélemény, hogy a múlt rekonstrukciója valójában konstrukció, az elbeszélés révén a realitás összemosódik a fikcióval. Mivel etnikailag színes a választott kutatási terepem, és ez eltérő történelemszemléleteket feltételez, a konstrukciók sokfélesége, interferenciája, illetve disszimilációja sajátos, az összehasonlításon, egybevetésen alapuló kutatási módszert tett lehetővé, követelt meg. Mivel a konkordáns elemek mellett a diszparitások kerülnek túlsúlyba, az „alternatív” módszerek alkalmazása, az oral history, az emlékezet-kutatás kihívásnak számít.



Az emlékezés kultúrája



A kulturális emlékezetet nehéz megfogni, rögzíteni, hisz állandó változásban van. Azt mondhatnánk, hogy a múlt különböző történetei versengenek a történelemben elfoglalt helyükért, költőibben fogalmazva: az emlékező kegyeit keresik, és ki vannak szolgáltatva kényének-kedvének. A kulturális emlékezet tehát az itt és most terméke, a jelen minden fontosabb változása módosításokat eszközöl rajta. Így tehát a vizsgálat is szinkronvizsgálat, melynek érdekes próbája lehetne egy diakronvizsgálat: két különböző időpontban, de ugyanazon módszerekkel körvonalazott emlékezetanyag összehasonlítása. Mivel a régióban nem áll rendelkezésre korábbi hasonló kutatás, így csak spekulatív alapon jelenthető ki, hogy az itteniek például a 40-es évek vagy a kommunista idők perspektívájából másként ítélték meg a múltat, mint ahogy most teszik. Másként ítélték meg, hisz ők maguk is másak voltak.

Egyes szerzők azonban arra is felhívják a figyelmet, hogy a múlt jelenbeni alakításának megvannak a maga korlátai is.2 Az egyik korlátot az jelenti, hogy a múltbéli események száma fix, így a variációk száma behatárolt. A másik korlát már hozzátartozik a múlt lényegéhez: egyes események felvállalását elkerülhetetlenné teszi. Van még egy harmadik korlát is, ami nem mindig jelentkezik, de aktuális kutatásom esetében pregnánsan jelen van: különböző csoportközi konfliktusok oda vezetnek, hogy az egyes csoportoknak nem áll módjukban eldönteni, mely múltra akarnak emlékezni és melyikre nem. A magyarok hiába próbálják elfelejteni a kakastollasok túlkapásait a 40–44-es időszakban, a románság minduntalan emlékezteti őket. És vice versa, hiába próbálja meg nem történtté tenni a románság a Trianont követő erőszakos románosító intézkedéseket, a magyarság fölrója neki.

Nyilván ez a tétel nem kérdőjelezi meg teljes mértékben azt az alaptevést, hogy a múlthoz az emlékezés során instrumentálisan, vagyis manipulatívan nyúlunk.

Az emlékezet-kutatás élenjárói (Halbwachs, Assmann, Connerton stb.) az emlékezet megőrzésének és változásának különböző modulációiról beszélnek. A megőrzés lehet instrumentális, mely esetben az aktorok tudatosan megpróbálják fönntartani a múlt adott változatát (pl. konzervativizmus, ortodoxia), lehet kulturális, ami egy szerves továbbélést jelent – a múlt képe megőrzi érvényességét a későbbi kulturális alakzatok számára is –, és lehet tehetetlenségből adódó, melyen a megszokást, rutint, az ismétlődő népszokásokat értjük.

Szintúgy a változás oka is lehet instrumentális – a múlt szándékos megváltoztatása jelenbeni okok miatt (pl. revizionizmus, kitalált hagyomány), lehet kulturális, amin paradigmaváltást értünk, és tehetetlenségből adódó – sorvadás, telítődés, véletlenszerű elvesztődés.

Kutatómunkám során a felsorolt lehetőségek mindegyikével találkoztam. Az instrumentális megőrzésről és változásról már volt szó (lásd: aktív emlékezés, aktív felejtés); a kulturális megőrzés a hagyomány(ok) továbbélésének legadekvátabb formája, tehát ez egy jellegzetes állapot a kutatási régiómban is; ugyanakkor paradigmaváltásnak is lehetünk tanúi. A legjelentősebb paradigmaváltás, amit a kollektivizálás indított el, de a folyamat most látszik zárulni: a földbirtok és a hozzá kötődő értékek megítélésének változása. Régen a mindent jelentette (nem csupán a megélhetést), mára a földszeretet érzése degradálódott, ahogy a megélhetés is más forrásokból fakad. Ezzel magyarázható, hogy a földművelés ritmusa által életre hívott folklór egy része is irrelevánssá vált. Tehetetlenségből adódó megőrzésnek és változásnak egyaránt lehettem tanúja a terepmunkám során, mégis az a tehetetlenségi erő tűnt pregnánsabbnak, amelyik a sorvadást, telítődést hozza. Épp az említett paradigmaváltás miatt a hagyomány megélésének rutinja összezavarodni látszik (ez azt is mutatja, hogy az instrumentális, kulturális és tehetetlenségből adódó megőrzés, illetve változás bizonyos értelemben nem vagylagosan jelentkezik, hanem összefügg egymással).

Paradoxonnak tűnhet, de a megőrzés is változást jelent, mely meg nem szűnő folyamatként tételeződik – ennek egy pillanatát munkámban rögzítem. A rögzítés révén a folyamatosságot feltételező jelenvalóság automatikusan befelyezett entitássá, a múlt egy kinagyított képévé válik.

Lehetetlen megkerülni a kérdést, hogy honnan ered az egyes közösségek kulturális emlékezete. Assmann azt vallja3, hogy a kulturális emlékezet elsősorban írott szövegekben jelenik meg, azokat pedig történészek, írók hozzák létre, ezek fontosabb elemei pedig beépülnek a köztudatba, a nemzeti identitás részévé válva. Jómagam is azt tapasztaltam, hogy az, amit a régió lakói a régmúltról tudnak, nagyobbrészt kalendáriumokból, történelemkönyvekből való. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy van a kulturális emlékezetnek egy eredendően szóbeli regisztere is, amely nem tartozik a hivatalos történészi anyagokhoz, ami népi eredetű, ami hagyományozódik (a kommunikatív emlékezet rétegeiből származik), s amit par excellence folklórnak nevezhetünk. Természetesen az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez egy nagyon vékony szelet, hisz a hagyományozódásnak ceremoniális alkalmakra van szüksége, és az egyre ritkább, és szakosodott hordozókra van szüksége, melyekből szintén egyre kevesebb van.

Láthatjuk tehát, hogy a kommunikatív emlékezet és a kulturális emlékezet viszonyára nem csupán az egymásutániság jellemző, hanem az is, hogy a kulturális emlékezet egyes elemei bekerülnek a kommunikatív emlékezetbe, természetesen átdolgozva, „aktualizálva”. Így áll össze a naiv történelem4, amelyeket az adott csoport identitás-igénye hoz létre és tart életben. Ez a naiv történelem a csoportidentitásról sok mindent elárul, következtetni lehet belőle az adott csoport önbizalmi állapotára, a nemzeti identitás megélésének intenzitására, az ősiség és folytonosság, illetve a fenyegetettség csoportpszichológiai megélésére.

Amint a konkrét szövegelemzés során látni fogjuk, az általam vizsgált három népcsoport történelemszemlélete sok szempontból különbözik, ez elsősorban az eltérő nemzetkarakterológiával magyarázható. Mivel sok esetben a lokalitásból indultam ki, megállapíthattam, hogy ugyanazok az események más-más súllyal jelennek meg, és ugyan kommenzurábilisak maradnak, jelentőségük az egyes néphagyományokban nagymértékben különbözhet.


A szerző további írásai

1 / 8 arrow

impresszumszerzői jogok