kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dr. Borsos Szabolcs PhD

Megjegyzések a filozófiai perszonalizmusról

Bevezető



A perszonalizmus1 kezdetben mintegy filozófiatörténeti lábjegyzetként került be a köztudatba. Ennek kiindulópontja az 1920-as évek világgazdasági összeomlása volt, amely Amerikában kezdődött, majd átterjedt Európára is. Az egzisztencializmus ágának tekintették, és főleg a politikai baloldal szellemi háttérbázisaként emlegették Franciaországban, aminek különös színfoltot adott, hogy többnyire katolikus keresztény gondolkodók alkották azt a csoportot, amely az Esprit című folyóirat körül szerveződött. Az Esprit-t 1932-ben hozta létre Emmanuel Mounier,2 aki a francia perszonalizmus legjelentősebb személyisége volt. Mára, mondhatni, revue internationale lett, és a világhálón is hozzáférhető, a www. esprit.presse.fr című honlapon.

A kérdés mindenekelőtt az, hogy időszerű-e még ez az irányzat. Egyáltalán irányzatnak kell-e tekintenünk, vagy inkább módszertannak? Mondott-e olyasmit, ami túlmutató, ami érvényes, vagy pusztán az adott kor szellemi kihívásaira nyújtott ideologizáló kísérletként jött létre?

Kezdetben a szerzők vallásfilozófiai témák irányába mentek el, ezért történik többször is, több helyen hivatkozás arra, hogy a katolikus teológiai gondolkodásnak – főleg a II. Vatikáni Zsinatot követően – törekednie kell a perszonalizmussal való párbeszédre. Ez már egy kifutási pályának bizonyult az elmúlt időben.

Továbbá, a perszonalizmus társadalomról szóló tanítása több ponton is találkozik a szociológiával, pontosabban a vallásszociológiával, mégpedig a közösség fogalmának többértelműsége révén, és legújabban a közgazdaságtanban is megjelent. 1996-ban születik meg az economic personalism fogalma Gregory Gronbachertől, aki különös módon próbálja egyesíteni a szabadpiac fogalmát a perszonalizmusnak nevezett filozófiai mozgalommal.

A pszichoanalízis kritikai értelmezéseként is funkcionáló perszonalizmus, az önismeret témáin keresztül, hozzájárult a lélektan perspektíváihoz. A humanisztikus pszichológia és az ezen belül Carl Rogers nevéhez kötődő szemlélet alapja egyértelműen kötődik a perszonalizmushoz.

Ebből láthatjuk, hogy a társadalomtudományok különféle területeit inspiráló filozófiai perszonalizmus „nyomai” felfedezhetők napjainkban is.

Így hát a fentebbi kérdésekre a következőket mondhatjuk:

a) A filozófiai perszonalizmusnak van egy dokumentumértékű, filozófiatörténeti vetülete, amely leltárszerűen listázhatja a szerzőket, az eredeti gondolatokat. Erre mindenképpen szükség van, tehát irányzatként, filozófiatörténetként is számba kell vennünk.

b) A filozófiai perszonalizmus interdiszciplináris jellegűnek is tekinthető. Mit jelenthet ez? Az 1985-ben megjelent Personalist Forum című, Amerikában publikált folyóirat egyértelmű jelzés arra, hogy a társadalomtudományok legkülönfélébb területeiről származó gondolatok találkozhatnak egymással. Ezen a szinten a dialógus egyfajta formája mutatkozik meg, a fogalmi apparátusokkal való ismerkedés jegyében. Az agykutató vagy a kognitív pszichológus, a filozófus vagy a teológus számára merőben újszerű fogalmakat használ mondanivalója kifejezésére. Mégis, van egy közös pont, ami összehozza a kutatókat Indiától Alaszkáig: az ember mint személy.

c) Ezzel tulajdonképpen eljutottunk a kérdéshez: vajon a perszonalizmus tekinthető-e módszertannak, és akként hogyan működik? Önmagán és ideológiákon túlmutató jellegét bizonyítja interdiszciplinaritása, de hogy egységes rendezőelvként hogyan kezeljük, hogyan működhet, nem tudjuk! Mit jelent ez az egységes rendezőelv?

Egyedüli megváltóként bemutatni tévedés lenne, hiszen ez elkerülhetetlenül a szektásodás megbélyegzését kapná, ami teljes mértékben ellentétes az alapvető mondanivalóval. Fordított helyzetről kellene beszélnünk: annyira általános tételeket tartalmaz, hogy bármilyen korlátozás elsősorban félreértésként lehetséges. Tehát minden elképzelés, ami emberről emberhez szól, tulajdonképpen a perszonalizmus talaján mozog. Mégis vannak olyan szempontok, amelyek egyfajta irányt mutatnak, és jelzik a továbbgondolhatás ismérveit. Nem korlátok ezek, hanem inkább amolyan inspiráló tényezők, jelezve valamit abból, amit a létezés felbuggyanásaként foghatunk fel, Jean Lacroix szavával ez a jaillisment. (Röviden: bármilyen korlátozásnak tűnő manőver, ha megállít, és mégis tovább inspirál, akkor helyén való. Ezért semmiképpen sem mondhatjuk parttalan, általános mutatványnak.)



Élet és ember egysége



Az élet fogalmából kiindulva a következőket mondhatjuk: bármilyen életforma a szerveződés jegyeit hordozza magában, ami bizonyos értelemben az egységet is mutatja (a hordozó és a szerveződés egységét az életben). Kisebb-nagyobb szerveződésekként látjuk a világban jelen levő élet formáit, és magát az embert is a társadalmával együtt egységben. (A fejlődés fogalmát fontos kiiktatnunk, mert pusztán alárendeltje ennek az alapvető képletnek, helytelenül tették meg főszereplőnek, mert ha elfogadnánk annak, akkor az élet fogalmát pusztítanánk el, és minden gondolati kísérletünk zsákutcába kerülne.)

Tudomásul kell vennünk, hogy vannak dolgok, amikkel illik kezdenünk valamit. Adott életünk, kaptuk, éljük és védelmeznünk, ápolnunk kell, saját, racionális eszközeink bevetésével. Az ápolás értelmében használnunk kell hozzá mindent, minden célravezetőt (ami fejlődés vagy haladás a régi felfogásban), de sohasem öncélként még az ápolást sem, mert szem előtt kell tartanunk, hogy az élet mint rendezettség elsősorban titokként van jelen a világban, önmagunkban és közösségünkben, sőt még a médiában is előbb-utóbb. (Titok persze azért is, mert ameddig fel nem támasztják az első elhunytat, aki majd beszámolhatna a túlvilági dolgokról, addig az evilági élet a titok.)


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok