társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fábián Sándor

Tangenciák

Sall László (Két temetőben négyen egy sírt kerestünk)

Amikor a múlt évszázad (bizony, archaikusan hangzik!) nyolcvankettedik évében Nikolits Árpáddal együtt dedikáltunk – Árpád a Fájó fényt, én a Tizenötsorokat –, te is jelen voltál. Az esemény a Baross (ma Dacia) híddal közvetlenül szomszédos könyvüzletben zajlott le. Igen kellemes hely, merthogy a Körös-parti szálloda sörözőjéhez pár lépésnyire… Úgyhogy a két újkönyves meghívhatta az ott lévő barátokat – nagyjából mind Ady körösöket – egy kis „irodalompótló” sörözésre.
Aztán – már fogyasztás közben – a hosszú asztalnál ülő társaság tagjai között nevetés morajlott végig, amint kézről kézre adták a neked ajánlott kötetemet. Kiderült, hogy „pontoztad” a könyvet: a címlap Tizenötsorosokjából Tizenötsörösök lett!
– Sörös könyv a Söbös-Körös mellett! – jegyezte meg valaki a közelemben. – Hat pontot kaptál Salltól!
Helyzet szülte humorodnak (elegáns, ám nem csípésmentes humor) sikere volt. Szavamra, nálam is. Sértődésre ugyanis nem volt okom – mindig nyíltan dicsértem a sört, s ha már dicsértem, ittam is.
Hozzátenném: saját (pontozatlan!) kötetemben őrzöm papírfecnin azt a puerilis versikét, amivel azután én harminchat pontosnak ítéltem az ötletedet. Íme: „Körös-körül / Körös-közön / sörös öröm / Ady-körös / kölyök özön.”
No comment – negyvenöt évesen hozzátok ifjodtam, ti akkor huszonévesek!
Fiatalok, de baj(ban)társak. Akkoriban, ha lakásomból néha kiszorultam (saját hibámból), Ferenc testvéröcsémnél vagy nálad találtam szállásra. Az Apáca (ma Sovata) utca végén a harmadik (negyedik?) emeleten kétszobás legénylakásod volt, amit olyankor meghatározatlan időre térítésmentesen átengedtél. (E sorozatot Lakóim voltak, majd Lakójuk voltam címmel indítottam. Lám, te – és mindjárt lennebb K. P. J. – illeszkedtek a második címhez. Kulcsom volt hozzád, hozzá. Persze más-más térben, más-más idősíkokban.)
Emlékszem, amikor egyszer „szálltam vissza fészkemre”, azaz hazamehettem házamba, Anna egy éjszakára kipróbálta legényszobádat. Ahogy ő mondta, kíváncsi a vonzó komfortra. Rossz benyomása csak egy vonatkozásban támadt: csalódott a jégszekrényedben. Ugyanis nem talált benne tele üveg sört… Nem akart ő inni, te is ismerted – távol állott tőle. Csupán sörforrásaim egyikét kereste. „Apartmanod” viszonylatában pedig kiszikkadt bizony az, hiszen addig én laktam ott!
Fordítsam komolyabbra a szót. Visszaidézem azt a (szintén nyolcvanas évekre eső) délutánt, amikor együtt kerestünk egy sírt a váradi zsidó temető(k)ben. Veled, Szűcs Lacival s még egy fiatal líra-rajongóval együtt (nevét elfelejtettem). Irányérzékünk rossz volt – először más temetőajtón dübögtünk.
– Há’ van itt pár élő sír (sic, ezzel a jelzővel!), a többi mind a „szappanyosoké” – nyitott ajtót a temetőgondnok, civilben kreol bőrű fuvaros. – Azír körülnízhetnek…
Körülnéztünk, megdöbbentő volt. A holokauszt áldozatainak zsírjából készített szappanokat – szeretteik jelképes testét – temették ide az élve maradt rokonok. (Bizonyára sok mai váradi lakos nem tud e horror-helyről, a „szappanyosok” temetőjéről, pedig mindjárt útba esik a városi ravatalozótól jobbra. Igaz, körülkerített.)
Aztán a másik, a rendezettebb zsidótemetőben – a román ajkú temetőőr jóindulatának köszönhetően (baksist én adtam!) – megtaláltuk a keresett költősírt. Az Emőd Tamásét. A repkény, e mérsékelt égövi dzsungelnövény még nem fedte be (rá tízévnyire igen) a sírkőre vésett Emőd-verset: „már minden álom semmi sem való / csak a mese az örökkévaló…” A hely szelleméhez illően egy-egy kavicsot tettünk a sírkőre – részemről és Szűcs Laci részéről református, te pedig katolikus hittel. Te fényképet is készítettél a szürkületben, valahol őrzöm. Technikailag homályos, ám számomra világos (meggondoltam a jelzőt, valóban sugárzó) kép.

Szűcs László (Az alkotási kedvet nem nyomja el a civil rang)

Nemcsak a fentebbi – egyébként mintegy öt óra hosszát igénybe vevő – sírkeresés vezeti át e sorok íróját Salltól Szűcsig, hanem „külön bejáratú” barátságuk hídja is.
Szűcs Lacit én úgy ismertem meg, hogy nem is láttam. Nagyapja, Benkő József barátom volt, sok-sok kellemes órát töltöttünk együtt Fux Pál grafikusművész, bábszínházi díszlet- és – hogyan is mondják ezt? – mesefigura-tervező, sokszor rendező műtermében. Szóval Benkő Józsi nyújtott felém egyszer – nyilván már a te nagydiák-éveidben, Laci – egy füzetecskét:
– Mit szólsz ezekhez a versikékhez, Sanyi? Az unokám, Lacika írogat. Én látok bennük fantáziát, de hát a nagyapja vagyok…
Úgy illett, hogy biztatót mondjak, hát biztatóan szóltam. Helyesírást is dicsértem. Benkő Józsi – mint mérnökember – azért reálisan hozzátette:
– Persze, majdnem minden diák ír verset. Ám jó, hogy így látod!
…Jól láttam, ez ma már tény. A sudár-szép Benkő Judit és Szűcs Loránd – premontrei iskolatársam – első gyereke, László költői vénával volt-van megáldva.
No de e sorozat nem a művészi erények értékelését hivatott kidomborítani. Hanem az egymást megélést.
Apropó – megéltem én Szűcs Lacit mint „feladatot” is! Nagyapja ugyanis – beteg, súlyos beteg, majd halálos beteg lévén – rám (is) bízta:
– Vigyázz erre a fiúra, el ne kanászosodjon! Jó fej, de…
…Nagypapa tudhatta, Laci, hogy mi következne a „de” után. Mindenesetre sohasem került sor arra, hogy rád éppen én vigyázzak. Ezen „igát” a sors áttette Ikrek-testvéremre, osztálytárs-barátomra, Nikolits Árpádra. Leszámítva a váradi Ady-körös élményeket, én már úgy ismertelek vissza, hogy te gondoskodtál rólam. Tudni véled, mire gondolok? Nos, elsősorban a Gyakorlótér című antológia bemutatójára Budapesten. Akkor fedeztem fel részedről a „visszavigyázást”. A bemutató után ugyanis az épület barátságos kis bárjába vonultunk. És te voltál az egyetlen, aki érezted, hogy a hét „gyakorlóteres” közül én kaptam a legkisebb honoráriumot. Kevés volt a „(vers)sor-számom”. És gavallérosan fizetted a fogyasztásomat, ami bizony családi fogyasztás volt: részemről Unicum meg sör, Anna részéről nyilván kevésbé szesz.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok