művészet
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Antik Sándor

In memoriam Szörtsey Gábor

A Budapest Galériában nemrég emlékkiállítás nyílt Szörtsey Gábor (1951–2004) Erdélyből Magyarországra települt festőművész alkotásaiból. Antik Sándor kolozsvári képzőművész írását közöljük ez alkalomból, aki a jó barátként szeretett művésztársról emlékezik. A szöveg a Minimum Party (2004) összművészeti alkotótábor alkalmával elhangzott előadás változata.

Az élet „örök áramlásának” kudarca

Szörtsey öngyilkosságát akár saját generációm életideáljának kudarcaként is felfoghatom. Átjárás/áramlás az élet és művészet között, playpower művészeti autonómia stb., stb. Véleményem szerint ez az eset csak egy cseppje a mi kulturális öngyilkosságainknak, nem ártana már egy nekrológ-antológiát kiadni.
Szörtsey esete engemet elsősorban úgy érdekel, mint egy kettős kulturális identitás ellentmondásainak konfliktusos megélése és végkövetkezménye, és csak másodsorban mint családi probléma. A Magyarországra kitelepülés utáni kulturális kettősség megélése nála egy minőségváltást, egy új szenzibilitást és attitűdöt eredményezett, mint mondta akkoriban: „Antikám, más otthonról kifele informálódva művészkedni, és más egy kitelepülő világnézet új kontextusában, ennek módosuló élményei és tapasztalatai szerint munkálkodni”.
Egyfajta szemléletet feltételez a reneszánsz perspektíva rendszerének statikus nézőpontja egy meghatározott horizontvonal függvényében, és másfajta készséget és képességet igényel, ha valaki mozgó horizontot követ, állandó változó nézőponttal mozog egy mozgó rendszerben.
Szörtsey nem azért emigrált, hogy egy bezárt szobában folytassa életét. Ő az élet és művészet közötti „örök áramlás” (fluxus-attitűd) híve volt, és ezt életvitelében is gyakorolta. Úgy tűnik, hogy extrém vitalitásának megnyilvánulásai, humora, ironikus gegjei inkább figyelmet kaptak a mi erdélyi művészeti nyilvánosságunkban, mint művészi énjeinek váltásai vagy a változások közti dilemmák lehetséges kulturális dimenziói. Művészetének fekete-fehér periódusával kapcsolatos beszélgetéseink során egyszer azt mondta: „Antikám, ez a lehetőségek szobája”. Utólag az ember több mindent megért. A művészi én magába fordulásának lehetőségei ezek a fekete-fehér fikciók. A mélyebb összefüggések és metafizikusabb térképzetek meghaladják egy huzatos szobán átáramló külvilág motívumainak, fizikai képzeteinek, jeleinek és ezek viszonylatainak művészi képzeteit. Talán egyszer valakinek kedve támad, hogy kibogozza a Szörtsey-lehetőségek szobájának titkát és azt, hogy hol akadt el az „örök áramlás” ebben a szobában. Ez egy szaktanulmányt igényelne, amely meghaladja ennek az emlékezésnek a kereteit.

Szörtsey művészi életútja és ennek három állomása

Marosvásárhely: Szörtseyt a marosvásárhelyi művészeti líceumból ismertem meg, ahol nem annyira a munkái tetszettek nekem, hanem sajátos egyénisége fogott meg. Szimpatikus figura volt, hamar kitűnt a marosvásárhelyi művészeti iskola környezetéből. Akkoriban a művészeti szleng járta, hogy aki kandidál a „tehetséges művész” státusára, az „egyéniség” jeleit mutassa fel, ha meg nem rendelkezik ezzel, akkor kölcsönöznie kell egy valamilyen rá illő egyéniséget. Így aztán tele volt az iskola mindenféle különc figurákkal. Például: fekete inges zsenijelölt misztikusokkal, akik a nap minden órájában a hónuk alatt szorongatták a rajzmappájukkal együtt a bibliát vagy valamilyen jógakönyvet; olyanokkal, akik ennek pont az ellenkezőjét akarták bizonyítani, mellőzve minden metafizikát és az „ép testben ép lélek” elvét demonstrálták a mindennapi focizással; vagy ismét mások, akik urbánus neveltetésük révén nagyon otthonosak voltak bizonyos dolgokban, amelyeket a faluról bekerült gyerekek irigykedve csodáltak.
Szörtsey egy ilyen urbánus figura volt a többség szemében. Diáktársai máig felemlegetik csínytevéseit, amelyek mindannyiunk szemében szimpatikussá tették. Ugyanakkor szabadelvűségre való hajlamával és sajátos humorával is kitűnt környezetéből. Napirenden voltak a történetek az ő „salaktenisz” eseteiről, bennfentes volt a színházi berkekben és innen kölcsönözte azt a rengeteg mókát, ami egy kicsit ellensúlyozta a tanári szigort és művészpalánták komolykodó gegjeit. Azt hiszem, ez a humor és játékosság jellemezte a későbbiekben is. Végig ironikus humorral közeledett a túl rendszerezett emberekhez, a tisztviselő típusú művészekhez. Ugyanakkor humorával saját fogyatékosságait is leplezte, látszólag a felszínes helyzetekkel jól elszórakoztatta közönségét, vagy éppen ellensúlyozta azoknak a megnyilvánulását, akik derűtlenül és csak drámaian tudták az élet mélyrétegeit, paradoxonjait megélni.
Kolozsvár: Az 1970-es éveket a modern művészet igézetében éltük át a kolozsvári egyetemen. Volt egy-két tanárunk, akik naprakész információkkal jött a párizsi vagy velencei biennálékról, akkor sejtettük meg, hogy a művészet határai tágabbak, mint a mi akkori romániai művészeti közegünk. Ezek a dolgok, a kolozsvári megyei vagy más hagyományos kiállításokhoz képest, teljesen más világnak tűntek számunkra.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok