próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Veres Bernadett

Rebirth

Szeretett úgy tenni, mintha másvalaki lenne, elképzelni, hogy hercegnő, boszorkány, jóságos apáca, hegymászó vagy akár ledér színésznőcske, aki bármit megtehet, amire kedve szottyan. Néha méltósággal intett az alattvalóinak, rámosolygott egy idegenre a buszon, átkísérte a rozoga nénikét az út túlsó oldalára vagy kacéran rákacsintott a postásra, ha összetalálkozott vele. Ilyenkor szabadnak és boldognak érezte magát, kiszökött a skatulyából, amiben egész életében csücsült, ki egy saját maga teremtette világba, amely más volt, mint a valóság, és amiben ő is más volt: szebb, jobb, okosabb, tehetségesebb vagy bátrabb, sokkal bátrabb, mint a kis Marie, aki csak néha merészkedett ki szürke lakótelepi lakásából. Hercegnők, boszorkányok, híres hegymászók és apácák bizony nem laknak kilencedik emeleti másfél szobás panelban, de még színésznőcskék is csak a legvégső esetben vetemednek ilyesmire.
De ha egy verőfényes nyári napon végigsétált a csodásan zöldellő parkon és felnézett a kék égre, a vattacukor-bárányokra emlékeztető felhőkre, elfelejtette sivár kis élete minden monotonitását. Ilyenkor kelt csak igazán szárnyra minden elfojtott fantazmagóriája és ilyenkor érezte csak igazán, hogy valóban él.
Június 23-án, egy verőfényes hétfő reggelen történt, ami pontosan ugyanolyan volt, mint a verőfényes hétfő reggelek általában. Nyolc óra harminc perckor a kis Marie kilépett sivár kis lakótelepi lakása ajtaján és lesietett a lépcsőn. Végigsétált a tömbházak mentén és nyolc óra harmincötkor belépett annak a parknak a régi időkből ottragadt, vasveretes kapuján, amelyen minden reggel keresztülment munkába menet.
Pontosan ugyanebben a pillanatban valahol messze-messze, egy másik dimenzióban, Maria del Clara hercegnő kilépett a palotáját övező pompás kertbe. Udvaroncok és udvarhölgyek kísérték, szolgák lesték a parancsait, az alattvalók pedig áhítattal figyelték minden mozdulatát, ahogy aranyozott brokátruhájában végiglejtett a fák árnyékában. Maria del Clara előkelő mozdulattal intett a hódoló tömegnek és mosolyogva fogadta az alázatos meghajlásokat. Ám ekkor hirtelen megtorpant, mert beleütközött valamibe vagy valakibe…
A kis Marie bosszúsan szedegette a szétszóródott iratokat a harmatos pázsitról és vészjóslóan nézett föl a bajt előidéző idegenre. Az „idegen” azonban nem mormolt zavart bocsánatkérést, sietett tovább, ahogyan várta. Ünnepélyes komolysággal szólalt meg:
– Felség, elnézését kérem, amiért megzavartam reggeli sétájában! Megengedné alázatos szolgájának, hogy segítsen? – És válaszra sem várva már össze is szedte a szétszóródott papírokat, majd tréfás meghajlást mímelt: – Bocsánatáért esedezem a kellemetlenségért, engedelmével távoznék. Ezzel az „idegen” sarkon fordult és elsietett a park egyik köves sétányán és eltűnt a fák között…
Maria del Clara megbűvölten bámult az éppen távozó herceg után. A herceg pedig felugrott az ideiglenesen a sövény mellett leparkolt lovára, ami éppen annak lelegelésébe készült belekezdeni és elvágtatott…
Éppen abban a pillanatban, amikor a hercegnő befejezte reggeli sétáját, a kis Marie is megérkezett a munkahelyére. Kimért bólintással köszöntötte a mindig morcos főnököt, és elfoglalta helyét az íróasztalnál, ahol már tornyosultak a gépelésre váró levelek és iratok. Méla undorral kezdett hozzá a monoton munkához, amelyet már évek óta végzett és azt kívánta, bárcsak soha többé ne kellene a számítógép elé ülnie. Ilyenkor a pokolba kívánta a technika öszszes vívmányát, és élt volna bárhol és bármikor, csak az itt és mostot felejthette volna el örökre.
Pontosan abban a pillanatban, amikor hozzákezdett a gyűlölt gépeléshez, Clarisse Vavelle kilépett a színpadra és teljes átéléssel játszotta a femme fatale szerepét, amihez jobban értett, mint bármi máshoz a világon. A közönség tombolt és zúgó tapsviharral díjazta a nagyszerű előadást. Clarisse boldog volt, pedig tudta jól, hogy ez az őrjöngő siker jórészt nem is az ő érdeme. Kis hal volt ő még az életnek nevezett óriási akváriumban, de ügyesen lavírozott a nagyobb és lomhább halak között. Ahhoz képest, hogy kóristalányként kezdte, egészen sokra vitte azóta, habár rögös út vezetett el az egyre jelentősebb szerepekig. Nem játszhatott komoly drámai karaktereket, de boldog volt akkor is, ha femme fatale-ként állhatott a számára valóban az egész világot jelentő deszkákra, és akkor is, ha csak a kokott szerepét osztották rá. Egy szál vörös rózsát dobott felé valaki, a büszke virág épp a lábai előtt ért földet. Amint lehajolt, hogy fölvegye, pillantása találkozott az idegenével, aki így nyilvánította ki csodálatát.
Éppen akkor, amikor Clarisse fölemelte a rózsát, egy kósza fuvallat lesodorta Marie íróasztaláról a papírokat. Amint össze akarta szedni őket, újfent a segítségére sietett valaki. Legnagyobb meglepetésére a reggeli idegen nézett rá vidáman.
– Gratulálok a sikeréhez, Vavelle kisasszony, igazán bámulatos alakítást nyújtott! – mondta elismerően.
Mire a kis Marie feleszmélt, már el is tűnt a főnök irodájának ajtaja mögött. Távozni sajnos már nem láthatta, mert éppen kávét kellett hoznia az egyik felettesének, aki előszeretettel ugráltatta az alacsony státuszú alkalmazottakat. Mire visszaért, az idegennek természetesen nyoma veszett.
Aznap délután a kis Marie egykedvűen sétált hazafelé. Maga sem tudta, hogy miért volt lehangoltabb, mint általában. Amikor elhaladt a helyi kórház mellett, Mária Klára nővér belépett egy kórterembe, hogy támaszt nyújtson azoknak a betegeknek, akiknek senki nem ült az ágya mellett az utolsó órákban. Arca sugárzott a békétől, nyugalomtól és szeretettől. Sohasem bánta meg, hogy arra áldozta életét, hogy segíthessen. Marie ekkor újra beleütközött valakibe, gondolataiba mélyedve nem is vette észre, hogy újra a különös idegen áll előtte.


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok