próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kustán Magyari Attila

A paprikás

Úgy ölelte körül az asztalnál várakozó gyereket a kályhán rotyogó paprikás csábító illata, úgy érezte, kínzás, amit az idő játszik vele. A mamára nézett. Édesanyja, mióta ebbe a falu széli, romokban heverő házba költöztek be, nem töltötte be a lakást ilyen illatokkal. A szokásos menü főtt krumpli volt, só nem jutott az asztalra, a kenyeret is hírből ismerték. Édesapja estig dolgozott a földeken, olyan ideges természet volt, hogy egyre csak a halál kopogását várta az ajtón. Azon az ajtón, ahol télen befújt a szél és beszaladt a hó vagy a kandúr.
– Nemsokára kész lesz – mondta a mama, és kavargatta az ételt, a fakanalat a masszába merítette és bele-belekóstolt, majd elégedetten nyugtázta, hogy ízletes lesz.
A kellékek ott hevertek a kályha melletti kosárban, isten tudja, honnan szerezte be ezt a sok mindent, hiszen régóta nem volt pénzük semmire.
A kisfiú nem bírt magával, de nem hagyta volna el az asztalt. Valahogy úgy van az ember az élettel, hogy szívesen várakozik, ha a jónak kell vendégségbe jönnie, de aztán szívesen tessékeli ki, hogy távolról, a múlt homályosodó fényéből is megcsodálhassa a történteket. Ezért olyan szép az, mi véges, ezért olyan szép az óra ketyegése. Mert értelmet ad a jelennek, jogot.
Óra nem ketyegett ebben a házban, a kisfiú gyomra volt az egyedüli műszer, ami az idő múlását jelezhette. Az illat kábította őt. Ilyen ételt még soha nem evett, még a szomszédnál sem, aki néha megsajnálta és nekiadta a bőséges vacsora maradékát.
– Te szegény vagy! – mondta egyszer egy kislány neki, és ő nem értette. Látta ugyan, hogy a kislány ruhája tiszta és új, de nem értette, miért laknak mások nagy kőházakban, miért is lenne fontos ez, mikor mindketten ugyanazt a játékot játsszák, mindketten emberek és egy faluban élnek, egy nap sugarai sütnek arcukba.
– Éhen halok… – mondta a kisfiú, és nagy, kék szemével édesanyjára nézett. Szűk kamrának nevezhető a kisfiú egész lénye: mit sem tud arról, mit jelent az élet – gondolatai honnan is nyernének új fényt, hiszen a falu határain kívül még soha nem járt, esti elalvása előtt mesék sem színesítették szürke képzeletét. Csak evett, érezte, hogy szegénynek kell lennie, nevetett apja buta mókáin és sírt, mikor sírnia kellett.
Ez a szűk kamra éhes volt, hiszen üres lévén, megtöltésére áhítozott. A teljesen üres csecsemő első gondolata, vagy inkább ösztönei által a világ színpadára lökött mutatványa az éhsége csillapításáról beszél. Talán ezért is alacsonyabb rendű az, mi csak a testet kívánja szolgálni, feltölteni, kényeztetni.
A mama kivett a kosárból egy kis üveget és tartalmából óvatosan a fazékba csöpögtetett. Az étel elkészült.
Az utolsó előtti pillanat még mindig elég okos ahhoz, hogy perceket lopjon magának. A mama abroszt terített le, pecséteset és szakadtat, de a körülményekhez képest tisztát, aztán egy kis tányért tett a gyerek elé, kést és villát. A kisfiú közben a falra akasztott Utolsó vacsora másolatát nézte, merően, kitartóan, még a nagyanyja mesélt az ott ülő emberekről, halála előtt. Próbálta bezárni érzékei kapuját, ne haljon meg az utolsó perc előtt, mely első perce lesz majd a lakomának, szinte rettegett a gondolattól, hogy hirtelen megáll az idő és nem engedi tovább őt. Keze remegett, száját kissé kinyitotta, érezte az ebédet, elfeledett mindent.
A fazék közeledett, a tányért a mártásba burkolt tetem díszítette fel, széppé tette a sötét konyhát is, ösztönöket szabadított fel jelenlétével és terjengő illatával. Forró volt még, de a villa már megindult az étel irányába.
– Fújd meg előbb – mondta a mama, és kisietett az udvarra, ahol férje várta; hamarabb hazajött a munkából. Az apa kiment a kapu elé és leült egy kőre, ahol az estét szokta tölteni, egyedül és gondolataiba merülve, tekintetét a földre szegezve. Rágyújtott és behunyta szemeit.
– Istenem – súgta maga elé és szívta, szívta a dohányt, tüdejét táplálta és idejét rövidítette.
A mama ott csuklott össze az ajtó előtt, egész teste remegett, hangtalanul sírt. Szemhéjára millió kis színfolt rajzolta fel magát, gondolatai megvadultak, szilárd kastélyának legmagasabb tornya zuhant a mélybe, ezernyi apró szilánk hullott szemébe, kisfia hangját hallotta a házból, amint levegő után kapkodva, távolodó hangon mamát kiállt, utolsó falatai harcot vívnak életre teremtett testének kiváló, de néha gyenge védelmezőivel, a méreg lassan hat, a paprikás lassan kihűl és az anyag: ez az anyag, ami szabadságot óhajtott nekünk adni, most megöl, sarokba szorít és sötét cellába zár, amiért túl sokat kértünk tőle.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok