próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kustán Magyari Attila

Az az éjszaka

Hogyan is kezdődött? És hol is kezdjem? Talán… amikor felemeltem a kagylót és férfias hangot öltve azt mondtam: „Halló”. Szia, mondta a lány, hangja nem remegett meg, de nem volt teljesen magabiztos sem. Kihívott, találkozni a szökőkútnál, este nyolckor, amikor már kissé sötét van és az ember inkább lesz szerelmes a másikba. Nem sokat beszélgettünk, egy percet talán, az alatt megbeszéltük a találkát, és én tettem le elsőnek a kagylót. A jobb kezemmel tettem le, a bal végig a zsebemben volt – azt hiszem, vagánynak akartam tűnni előtte, pedig nem is látott.
Bementem a szobámba, talán valami zenét hallgattam… hét óra volt akkor, hét óra néhány perc lehetett, még nem volt negyed nyolc. Csak erre emlékszem. Megnéztem a faliórát és a karórámat is, erre emlékszem. Nem részletezem azt, hogy hogyan tusoltam le, csavartam magam törülközőbe és táncoltam örömemben, ennek semmi jelentősége sincs. Tudom, hogy siettem. Ahhoz, hogy a hajam is megszáradjon valamennyire (rövid hajam van, gyorsan megszárad), félre készen kellett lennem. Tudom, hogy már fél előtt egy-két perccel készen álltam, épp csak végigtáncoltam a szobán néhányszor, azalatt is előkotortam a ruháimat és hamar megvoltam mindennel. A többit sem részletezem, onnan folytatom, hogy már ott vártam a szökőkútnál, az idő hűvös volt, de kellemesen szellős, kevés ember járt arra, de nem volt éppen üres sem a tér – ez jó, hiszen az ember bátrabban mozdul és beszél. Nyolc óra két perckor érkezett meg, már messziről mosolygott, de nem integetett, mint a buta lányok – értelmes volt, tele élettel, amolyan álmaid asszonya, akinek éppen annyi elvárása van veled szemben, amennyi kell, kicsit komoly, kicsit nő, kicsit erős is. Azt mondta:
– Nem késtem, ugye?
Nem is, talán azt mondta:
– Ugye nem késtem?
Nem emlékszem már pontosan, de a kettő közül valamelyiket mondta. Nem, válaszoltam, aztán kijavítottam magamat, hogy késett, de jelentéktelenül keveset. Aztán köszöntünk egymásnak, nem adott csókot az arcomra, én meg nem kezdeményeztem. Ezután mondott még valamit, talán azt, hogy nem szeretne beülni sehova, itt, a szökőkútnál éppen jó. Vagy később mondta ezt? Végül is ekkor kellett mondja, leültünk és néhány másodpercig csend volt. Tudom, hogy a távolban valakik hangosan kiáltoztak, de aztán lassan csend lett, körülöttünk a város épületei világítottak, de ránk halk sötétség borult, a szökőkút szélén ültünk, próbáltam a hátam egyenesen tartani, hogy jó benyomást keltsek.
Hol ismertem meg? Talán pontosan abban a pillanatomban láttam meg, amikor össze voltam törve. Összetörni, mit is jelent ez? Elhagytak. Az önbizalmam elhagyott kissé, de nem annyira, hogy ne tudtam volna: még visszatér. Elhaladt előttem ez a lány, én meg nem sokat gondolkoztam, amikor betért a boltba (zenebolt, mindenféle régi rocklemezek voltak benne, de néhány kiváló klasszikus is), leszólítottam. Azt hiszem, egy Beatles-lemez ürügyén, de nem tudom pontosan. Akkor is mosolygott és felírta a telefonszámát, keressem meg, a kedvenc albuma, szívesen beszélget róla.
– Nem mesélted még el, hogy hogyan hagyott el a volt barátnőd – nem tudom pontosan idézni, amit mondott, és abban sem vagyok biztos, hogy rögtön azután, hogy leültünk, ezt mondta. De így emlékszem.
– Közhellyel menekült – ezt mondtam szó szerint, és közben azon gondolkoztam, vajon érti-e ezt a rövid buta mondatot. Nem tűnök-e fellengzősnek? Hátha nem szereti az okoskodó embereket? Hiszen most találkozunk első alkalommal, azelőtt csak telefonon beszélgettünk kétszer, egyszer este kilenc felé hívtam fel, aztán ő keresett meg, emlékszem, a szívem úgy dobogott, hogy talán ő is meghallotta.
Megértette, amit mondtam, de nem volt elégedett a válaszommal. Hogyan is lenne, mondta, többet akar tudni. Tudom, hogy erre gondoltam: „Ez a lány kíváncsi a volt barátnőmre és arra, hogyan hagyott el?” „Vajon miért akarja tudni?”
Nem tudom, mit is mondott, talán azt, hogy (közbevágok, mert le kell ezt írjam: a cím, „Az az éjszaka”, kellemes zenét juttat eszembe) majd elmondom neki, ha jobban megismerkedünk és akkor nagyot dobbant a szívem, mert ilyen határozott lányt még soha nem ismertem. Közben görcsöltem, hogy nem kellene-e mégis sétálni, hogy meglepjem egy virággal, fagylalttal vagy valami egyéb aprósággal? Még kint voltak az árusok különböző nyakláncaikkal a sétálóutcában… De nem mozdultam, mert ő mondta, hogy maradjunk itt.
Mennyi belső vívódás. Milyen szerencsétlen, elrontott lélek. Mennyire gyenge ember. Ez volnék. Más talán rég az ölében tartaná és valami érdekes dolgokról beszélne neki, én meg itt ülök némán és alig szólok hozzá. Remélem, érzi, hogy csak zavaromban vagyok buta.
– Szerelmes voltál már? (Voltál-e már szerelmes?)
– (Voltam?) Voltam. (Voltam tényleg?) Te voltál? – Igen. Egyszer. És talán leszek még. – (Bár rám utalna ezzel a mondatával.) Ha elmúlt az első, muszáj még egyszer annak lenni. (Okoskodom.) – Rákérdeztem, milyen volt az első szerelme és mi történt vele? Keveset mesélt, de a lényeget. Határozott, gazdag férfi volt, igazi férfi. Két év. Hatalmas fájdalom, sírás, épülés, most pedig lassan megfogta a kisujjamat. Igen, a kisujjamat fogta meg apró kezével, és nagyon közel volt az arca az enyémhez, már suttogott és azt hittem, meg akar csókolni.


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok