próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Sorskönyv

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
(Babits Mihály: A lírikus epilógja)


Eljött hozzám, hogy megtartson.
Tudjuk azt, hogy jövőnket tudatunk alakítja, gondolataink a jövendő történéseinek zálogai. Amit ma gondolok, érzek, látok, magamban tudva-tudatlan tudok, az kibomlik a jövőben.
Írásaimat olvasgatom: 12 évvel ezelőtti gondolati hálómba kódolva a magány, egyedüllét, elválás. Bármily fájdalmas volt, a hasító érzést oldotta az előre megtervezettség. Tudtam a lelkem mélyén, hogy egyedül akarok maradni, s azokat a személyeket, akik körülvettek, messzire irányítottam. Kapcsolataimban ott lebegett a távolság – s mellette a hűség, a várakozás; élet helyett fantáziaképek, elgondolások, magányos döntések. Én voltam bármely hősöm: míg én a valóságban az állhatatosságot gyakoroltam, regényhősöm csapodár volt, megcsalta a társát. Míg én a hűség hálóingét magamra vettem, alkonyi-rejtett gondolataim a céda magatartásmintáit közvetítették. Ezek kerültek papírra. S aztán – általam bevonzva – megjött maga a hűtlen, az el-távolodó, aki nem bízik másban, sokkal jobban fél az élettől, hogysem másra várna. Mindent maga akar a kezében tartani. S még nem látja sürgés-forgásában, hogy ön-állóságánál csak egyedül-léte nagyobb.
Képeskönyv-élet, tetszés szerint nyitható-csukható. Polcról leemelhető, visszahelyezhető. Csukott szemű. Halott.
Nyisd fel szemed, nézz szét. Küldd el a csontkezű olvasót. Körülötted zajlik az élet. Ha nem is oly megtervezetten kedvedre való: tied, csak a kezed kell kinyújtanod érte. Tenyeredbe kéredzkedik, néha simogat, néha pofon vág – kényelmetlen kihívás!
Most megjött a valódi családom – nemcsak korábbi életeim szereplői csoportosultak körém. Eljöttek evilági gyermekeim, kik még odafentről integetnek felém, rám nevetnek hamiskásan, lábuk a levegőben lóg, kis testük szivárványcsatornán csúszdázik. Angyalkák.
A barnásszőke-göndör szépség. A nevetős-komoly kisfiú. S a szilajkék szemű apja kedvence.
De milyen kép is él bennem Őróla? Hogyan kellene szívembe vésődnie, gondolataimba ivódnia, lelkembe merülnie – mikor a mindennapok pörgése megfosztja statikusságától? Hisz mindennap látom őt, alakját lefényképezem agyammal, s lélekvásznamra vetítem.
Látom őt, ahogy kelünk-fekszünk, ágyunk-asztalunk közössé lesz, ahogy elmegy a hajnali derengés első sugarával, s megtér családjához a szentülő nap utolsó fénykévéjével. Ahogy együtt lakozunk, együtt sírunk, együtt vigadunk. Mennyire hiányzik! Mennyire kell melege, mellyel megolvasztja a lélek jégpáncélját, s ereje átjárja a testet! Vágyódom utána. A döntésre, hogy megtart, hogy kellek neki. Az ő döntésére. Melyet én indítottam, mikor figyelemre méltattam, s őt választottam annyi más közül, ki társra vágyik. Éltet kézfogása, amikor együtt utazunk, teste, ahogyan egymásba hajolunk, hangja, amikor hozzám szól, nevet, kérdez, tanít.
Magam vonzom sorsomat, és sorsom által sorsod. Élj tudatosan. S elméd gyönyörű életet vetít.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok