próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Lélekröptetés

Ijessz meg engem, istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.
(József Attila: Bukj föl az árból)


A folyamatok gyermekek – önálló életre kelnek, s tőlünk már nem akarnak függeni. Egyetlen feladatunk: szeretni – mi keltettük életre őket.
Tűzfal magaslott bele a kék égbe, s én fölötte a felhőket figyeltem. A tűzfal hatalmasnak tűnt, amikor a szomszéd udvarból, egy lépcsőnyi szinttel alább kialakított kertből néztem fel rá: háromszöge beleveszett a semmiségbe. Fölötte szürkébe játszó ég, néha bárányfelhők. Átküldöm a lelket a másik világba: visszatekint mint madár, mint tűzpiros virág – gyermekkorom relikviái. Hogy kerültek oda fel a magasba? Bennem együtt él a múlt, belejátszik a jelenbe: összefonódott síkjuk átfordítja a múlt ragyogását fénylő jelenné. Még csak pislákol, lángolóvá kellene gyújtani. Hol a lélek, mely tudja odaátról – egy emlékből, egy álomból –, mi jó nekem idelent?
Vonaton utazom. A fülkében fiatal lányok – magukkal hozták korábbi önmagamat: talán én, talán a múlt, talán a jövő? Az idő nem létezik. Lent a pályaudvaron lassan indul az utolsó szerelvény: nincs több csatlakozás. Azzal kellett volna továbbutaznom, s én nem is tudtam. A mobilomon három üzenet: szövegük hosszú, s türelmetlenségemben el sem tudom olvasni őket. Számok, olvashatatlan karakterek. Lemondóan elteszem a készüléket.
A pályaudvar csarnokában anyám keresgél – mint a napi piacon. Ő majd elmegy a kisvonattal. Megnyugszom: azzal én is haza tudok menni.
Honnan tudja a lélek, mikor a túlsó parton jár, mi játszódik itt, az ébrenlét világában? Hogy jön ahhoz, hogy ébrenléti cselekedeteinket önkényesen irányítsa? Egy elfojtott vágy, egy becsomagolt, meg nem élt, még élő szerelem. Hogy választásainkat a régmúlt holtnak vélt, de pislákoló, magunkba fojtott világa vezérli?
Lélekmosás.
Bukjunk fel az emlékek mélyéből. Fel az árba. S hulljunk le pilinkélve a tűzfal mentén, le a füves udvarra – emlékek puha ágya.
Mossuk meg lelkünket múltban, emlékben.
Hol e világ vége?
Az ember a saját világát alakítja. S ha jól végzi munkáját, az, ami ma álom, holnap való. S ami ma való, holnap emlék – vagy álomként foszlik szerte. A múltból színes jövőszőnyeg készül. Felülök rá, muzsikálva röpít. A tűzfal már nem magas: pedig idelentről nézek utána.
Emlékek jelenre váltva. Álmok visszajátszva.
Lélekröptetés.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok