próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Párhuzamos harmónia

„Mindabból, amit a szerelem megkövetel,
az a hit a legfontosabb,
hogy az, akit megszeretünk,
egy ismeretlen élet részese,
oly életé, ahova majd minket is bejuttat a szerelme.”
(Marcel Proust:
Az eltűnt idő nyomában. 1. Swann)


Ha együtt vagyunk, megnyílik egy eddig ismeretlen világ. Hasadékok támadnak e világ testén, s alulról fény szivárog. Egy alagút, egy járat, egy rés – s ilyenkor feldereng egy korábban csak létezését sejtető, ám soha nem tapasztalt élet. Megnyíló esőfátyol, párálló ködfüggöny, szomorúfűz szétnyíló ága. Ha vele vagyok, közel jönnek a párhuzamos világok, melyek körülöttünk vannak láthatatlanul, alig sejthetőn: alkonyatkor, hajnali álmainkban, emlékeinkben felderengenek.
Hajdani magunk rajzolódik ki, mintegy fényképen. Ketten vagyunk – keretet alkot körülöttünk a mélynyomású papíron elmosódó ovális. Mikori képek is ezek? Egymás által közel jön hozzánk valós önmagunk. S éli világát – az időt kirekesztve.
Az időt kirekesztve – mely tagol, szétszabdal, korszakol. Aki e párhuzamos, elválasztott, ám egy csoda folytán egybenyílt világokban járkál – világait váltogatva –, figyelmen kívül hagyja az időt. Mindig késtem. Sohasem tudtam két évszámot megjegyezni – minek? Valamikor az idő is csak olyan találmány lehetett, mint bármelyik más, ember-kiötölte, mellyel valaki egyszer csak előhozakodott, és eleinte senki sem hagyta magát nyugtalanítani általa.
Ha belelátok e megnyílt életbe, nevetve köszön rám korábbi önmagam. Hosszú utat tettem, s az összegyűjtött tapasztalat semmivé foszlik. Marad a szeretet: éltet és megtart.
Az alig megérzett, rád mosolygó élet itt dereng. Csak a fejünket kell elfordítani, mint egy tükörben, hogy megtaláljuk a helyes pozíciót, ha hátulról vagy oldalról kívánjuk megnézni önmagunk. Csak egy félfordulat, kissé feljebb, kissé oldalt, s meglátom magamat.
Az én apám már nem él. S mégis itt van körülöttünk, mellettünk valamelyik világunkban: estelente, hajnalonta hozzám jön, néha szótalan, néha szól. Olykor csak a jelenlétét érzem: egy könyvtár félhomálya, egy házsarok éle, egy fenyőfa csúcsa – ittlétét közvetíti. Velem beszélnek az – itteni tudásunk szerinti – eltávozottak. Bizony mondom: nem haltak meg ők. Általam kiteljesedik az életük. Általuk válok azzá, akivé lennem adatott.
Ha mi idelent ketten beszélünk, mások is velünk vannak. Egy Harmadik is jelen van. Nem vagyunk magunkra – mi élők: e világban élni rendeltettetek.
Tudja, mit cselekedjünk. Tudjuk, Ő cselekszik. Egy az egység. Önmagunk harmóniája.
Világaink egybecsengnek.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok