kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balajthy Ágnes

Olvasónapló. Negyvenes évek, nyolcvanas évek (Závada Pál Idegen testünk és Lackfi János Halottnéző című könyvéről)



Mégis úgy érzem, ha egy mű hangsúlyosan egy történelmi időszak regényévé akar válni, (és itt erről van szó), más stratégiát érdemes választania. Történelmi kort ábrázolni úgysem lehet, csupán mai tudásunk, előfeltevéseink, beállítódásaink szerint nyelvileg (re)konstruálni azt: és a negyvenes évek megjelenítése nem akkor sikerült a regénynek, mikor egyoldalas, papírízű monológokat erőltetett rá az olvasóra. Negyvenes évek az, amikor az utcán lépten-nyomon zsidóvicceket mesélnek, a kocsmában kapatosan csárdásoznak a cigányzenére a vendégek, Palcsi fiú életében fordulópont az első hosszúnadrág felvétele, s Janka rokona, a szemérmes Emma a munkaszolgálatos férjének írt megható leveleiben eladott puplinról, nyakkendőkről, tiszti gallérokról szóló beszámolók mögé rejti szerelmét – ha ilyen apróságok kerülnek elő, mindjárt elevenebbnek és hitelesebbnek tűnik a regény világa. Érdekes egyébként, hogy a Závada-könyv nőalakjai mennyivel pozitívabb színben tűnnek fel, mint a férfiak: a férfibarátság, a fraternitás háborús történetekben megszokott toposza helyett itt a két nő, Emma és Janka mindent túlélő barátsága melengeti meg (ha szabad ilyen szentimentálisan fogalmaznom) az olvasó szívét. Ők valójában nem is folynak bele az ideológiai vitákba, inkább passzív hallgatói azoknak: amikor azonban valóságos szituációkban, a gyakorlatban kell színt vallani, naivan-vakmerően cselekszenek saját etikájuk szerint: életeket mentenek, s erre mozgósítják a férfiakat is. Olykor az „erősebb” nem is az erős oldalát mutatja meg: ezért végződhet a Flamm család krónikája úgy, akár a Baradlayaké. Persze, a bátyja memorandumát magáénak valló, s így halálra ítélt Johannka egyébként nem olyan szimpatikus, mint a gyöngéd lelkű Baradlay Jenő – de a huszadik század körülményeinek megfelelően deformált romantikus történet lényege mégiscsak ugyanaz: létezik személyes áldozatvállalás.

„Az Idegen testünk talán a legmegrázóbb alkotás. Közelről érint, provokál” – olvasható a fülszövegben. Nos, egy műalkotás valószínűleg nem, vagy nem csak attól jó, hogy provokál, hogy az aktuális közéletet foglalkoztató problémákhoz (antiszemitizmus, nacionalizmus stb.) kapcsolódik. Épp ezért gondolom azt, hogy Závada Pál új regénye érezhetően nagy gonddal létrehozott, ám hibáktól sem mentes alkotás. Talán a címe a legjobb, melynek paradox megfogalmazásában a regényvilág összes paradoxona, összes kérdése kifejeződik: vajon idegen-e a test, ha az a hol leszakadó, hol visszacsatolt országrészé? Idegen-e, ha az a mondatok rendjét megbontó, közéjük ékelődő szövegé? Idegen-e, ha a többséggel együtt élő kisebbségé? Idegen-e, ha egész egyszerűen a másik emberé? S ha idegen, mitől lesz mégis a miénk?



*

Egy másik kor másféle díszletei közé kalauzolja olvasóját Lackfi János Halottnéző című, 2007-es regényében. Lackfit elsősorban sokat publikáló, jó formaérzékű lírikusként, a játékos-ironikus költészet művelőjeként ismerhetjük – s ha egy költő ír prózát, az mindig különösen érdekes. Nos, Lackfi azért (okosan) nem vállalta túl magát, nem szándékozott nagy ívű epikai konstrukciót, valódi nagyregényt létrehozni (bár van olyan kortárs költőnk, akinek mindez sikerült: például Rakovszky Zsuzsának A kígyó árnyéka esetében). Inkább a kis formák felől közelít tehát az epika felé: a Halottnéző olvasható akár novellaciklusként is – vagy olyan laza szerkezetű kisregényként, melyben ugyanaz a hang beszéli el az önálló történeteket tartalmazó fejezeteket. A szcenika persze ugyanaz, bizonyos motívumok, szereplők újra meg újra visszatérnek, s halványan kirajzolódik egyfajta előrehaladó időrend is. Ez a struktúra erősen emlékeztet A fehér királyra: s minő véletlen, a könyvhöz épp Dragomán György írt fülszöveget. Persze, véletlenek nincsenek: hisz Lackfi regénye is egy kisfiú szemszögéből, általa beszéli el, milyen is volt az élet a nyolcvanas években, hogyan érzékelhette ő „a napközis-iskolaköpenyes gyerekkor kedélyességében is nyomasztó légkörét” (idézet a fülszövegből). Dragomán regényének erőssége azonban épp az, hogy az idő- és térviszonyok koordinátái nem pontosan meghatározottak, Dzsátá nemcsak a Ceauşescu-rendszer, de bármely diktatúra polgáraként elbeszélhetné a történetét. Lackfi szövege ezzel szemben épp arra törekszik, hogy azt mutassa be, ami olyan specifikusan a Kádár-kori Magyarország lakosának a létérzékelésére volt jellemző: tárgyi rekvizitumok (Trabi, Népsport, mosógépmotorból-babakocsiból összeeszkábált fűnyíró), szavak (KISZ, Köjál, mintamókus, népi demokrácia), mítoszok (Brezsnyev és Csajkái, vérfoltok a munkásőr pincéjében, Nobel-díjra jelölt, disszidens rokonok)… A nyolcvanas évek fojtogató légköre azonban a friss és játékos gyermeki tudaton keresztül szűrve jelenik meg a szövegben: ettől válik annyira szórakoztató és élvezetes olvasmánnyá a Halottnéző. Íme egy részlet az első fejezetből: „A váróban ült mellettem a széken egy kommunista vagy úriember, akinek az orrából pamatok lógtak ki, mintha fűvel ültették volna be. Jó, vastag, szürke fűvel, szinte a zizegését is hallani lehetett. A fülében ugyanilyen fű csüngött csimbókokban, sőt, még a bibircsókjában is előtört egy-egy szál. Mi sem logikusabb hát, mint hogy a pali feje belülről csupa-csupa szőr lehetett igazából. Nyilván a száján keresztül öntözte, vagy leemelte a kopaszra kopott koponyafedőjét, és ott töltött nekik. Talán még növényvédő szert, ilyesmit is.” A narrátor-kisfiú szövege a metafora alakzata mentén szerveződik, ok-okozati kapcsolatok helyett az aszszociációk játéka fűzi össze ezeket a fantáziákat, apró történeteket. Képzelete újraszínezi, titkokkal látja el a mindennapok világát: olvasmány- és filmélményei törnek be a hétköznapiságba – partizánok, indiánok, testőrök, „a nálunk is látható tízéves, nyugati filmek” szuperhősei lepik el, s „Jancsikka” már az ő nyelvükön, egy másféle önazonosság birtokában mesél tovább a kalandokról. „És tudom, hogy úgyis lehetetlen, és elindulok kifelé a bokorból, a kissrác meg utánam szól, várj, téged hogy hívnak. A nevem Sawyer, Tom Sawyer, feleltem.”


A szerző további írásai

 arrow2 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok