kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balajthy Ágnes

Árnyak és árnyas kerthelyiségek.Olvasónapló (Borbély szilárd Árnyképrajzoló és Bán Zoltán András Susánka és Selyempina c. könyvéről)

Lassan mögöttünk a nyár a maga vibrálásával, a hőséggel, melyben olykor még a „könnyű nyári olvasmányok” fellapozása is nehezünkre esik. (Izzadó kezem a papírra tapad, a szemem szikrázik a napsütésben – hagyjuk is, inkább irány a víz!) Nálunk már érzem a kora őszt, az eső egyre többször kerget be a négy fal közé – ismét eljött az ideje a hosszú, olvasgatós estéknek, a régebbi olvasmányélmények felelevenítésének. Én legalábbis ezt tettem, újra elővettem azt a könyvet, amely miatt annyira vártam a könyvhetet: az Árnyképrajzolót, Borbély Szilárd Körülírások alcímet viselő prózakötetét. Borbély Szilárdot Halotti pompa című verseskötete óta szinte kultikus tisztelet övezi, ha arról folyik vita, kik a kortárs költészet legjobbjai, az ő neve mindig, szinte automatikusan megemlítődik. (Bizony, az efféle vitákban én is mellé szoktam helyezni a voksom.) A Halotti pompa egy többféle értelemben véve is szomorú kötet: a benne szereplő jegyzetek, dokumentum-részletek az olvasó számára hamar világossá teszik, olvashatóak ezek a versek úgy is, mint a szerző személyes gyászmunkájának gyümölcsei (keserű gyümölcs…), a szüleit sújtó, értelmetlenségével tüntető tragédia lenyomatai. Nem is lehet ettől a tudástól elvonatkoztatni – de nem érdemes önéletrajzi szövegként sem kezelni őket. Az önéletrajziság feloldódik magában a lírában, a nyelvben, mely hol a régi magyar irodalom planctusait megidéző, pompázatos, hol pedig szikár, gyilkosul rideg, hisz: „A nyelv a legkegyetlenebb. Nem emberi.”

Mindenesetre, ha egy ilyen költő elbeszéléskötettel (már ha jogos így leszűkítenem a szövegek műfajiságát – a Körülírások alcím ennél többet sejtet) áll elő, akkor természetes, hogy felfokozott az ember kíváncsisága – vajon hogy megy lírikus számára a műnem-váltás?

Nos, a nyitó szöveggel – Az enyészponttal – máris ott találom magam a sűrűjében: első része, A látásnak rendje egy szigorú, fogalmi nyelven megírt, az én-t a harmadik személy mögé rejtő filozófiai indíttatású szöveg. Párja, mely A meghalásnak rendje címet viseli, már erőteljesen jelzi a kötet kapcsolatát a Halotti pompával: alig másfél oldal, de az élmény ugyanolyan erős, ugyanolyan zavarba hozóan, kendőzetlenül olvasható ki belőle a halál, mint a „test matériáját” elrothasztó rend, melynek kíméletlenül pontos, katalógusszerű leírása megint csak a barokk irodalom nyelvi fordulatait működtetve jön létre. (S bevallom, ez az egyik dolog, mely miatt annyira szeretem Borbélyt – nem tudok más szót használni, megint csak azt tudom mondani, lenyűgöz az ereje ennek a nyelvnek, ugyanúgy letaglóz, mint mondjuk Bornemisza stílusa.)

A kezdet – mint minden könyv kezdete – ígér valamilyen folytatást: a kötet azonban jelen esetben hamar megcáfolta a folytatásáról alkotott elképzeléseimet. Az enyészpont után A birsalmasajt következik, esterházys iróniával („Ki még sosem evett birsalmasajtot, bizonnyal nem magyar az”), cizellállt mélymagyarkodás-paródiával, de a játékosság a végére kifullad, a záró poén elmarad. Az önéletrajzi jellegű, tárcaszerűségükkel a kötetből kissé kilógó novellák (A csótányirtó, Móriczka és a portás, Egy InterCityn) alaphelyzete ugyanaz: kafkai magány a szocialista éra nejloningét csak félig levetkező Kelet-Közép-Európában, a költő botorkál a Hivatal (legyen az képviselve a kalauz, a portás vagy az irodalmi múzeum titkárnője által) labirintusában, jussa mindig a megalázkodás, hibája az, hogy megpróbálja logikusan átlátni és kezelni azt, ami létéből eredően logikátlan. Borbély prózai szövegeiben gyakran megmutatkozik a szociográfiai érdeklődés: vizsgálódásának csomópontja valójában társadalmunk azon figurája, akit ő maga reprezentál. A költő, a művész, a bölcsész, a humán értelmiségi – egyszóval az, aki a hazai közmegegyezés szerint élhetetlen, felesleges élősködő az állam nyakán. (Az érzés ismerős, bölcsészhallgatóként naponta hallom én is azt a bizonyos kérdést – Magyar szakos? – melyhez az a bizonyos lekezelő-leereszkedő hanghordozás társul…) Persze, először így is picit komikusnak tűnt a múzeumbeli affért általános feleslegesség-érzetet generáló, egzisztenciális válsággá nagyító mondat – „Jól tudom, hogy most majd napokig, hetekig, talán hónapokig is eltartó depressziónak kell elébe néznem”. Második olvasásra azonban már nem voltak efféle kifogásaim…

Az Árnyképrajzoló önéletrajzi ihletettségű szövegeinek másik vonulata a gyermekkort térképezi fel: A Göncz az egy strici portré a nagyapáról, akinek alakjában egy korszak, egy világlátás, egy mentalitás testesül meg. A novellából megtudtam azt is, hogy az ő szótárában a strici mást jelent (nehogy valaki félreértse a címet): „Számára ugyanis a strici a reménytelen, a javíthatatlan civil volt.” Egyszóval, ismét itt a csetlő-botló értelmiségi, a menthetetlen anti-katona, aki éppúgy kilóg a horthysta nagyapai világból, mint a szocialista néphadsereg kötelékéből. (Hogy a katonaság milyen életre szóló, a szövegekben gyakran kiütköző traumával „ajándékozta meg” a múlt érában felnövekedett irodalmárainkat, az már-már döbbenetes. Milyen jó lenne, ha valaki végre egy teljes könyvet szentelne a témának – lehetne ottlikos, vagy akár olyan felszabadítóan ironikus, mint Skvorecky Pléhkatonákja. Az én nemzedékem hálás lenne érte.)

A szociografikus érzékenység kitapintható a Gyerekkor falun és A kastélykönyvtár parkja című írásokban is: a felemás, kettős identitással rendelkező elbeszélő (a falun felnőtt városi) nem titkolt szomorúsággal vázolja fel, miként foszlott szét a hetvenes évekre a falusi életforma, a maga míves tárgyaival, kommunikációjával, szép-tiszteletével. (Oravecz Halászóemberében rajzolódik ki hasonló kép a szocializmus sajátos falurombolásáról.) Érdekes kísérlet A bolgár kalauz, mely az Esti Kornél-novellát írja újra Kafka, illetve Walter Benjamin perspektívájából, a kötet legjobb darabja azonban az Egy bűntény mellékszálai (melynek hosszabb változata már megjelent Borbély vigíliás esszékötetében). A könyörtelen, szenvtelen, precíz előadásmódú szöveg mintha maga is a gyilkosság aktusát vinné színre: ahogy a gyász okozta kimondhatatlan fájdalom valahogy mégiscsak kimondódik, a rideg és érzéketlen nyelv satujába kerülve. Az elbeszélő a rendőrségi jegyzőkönyvekből összeálló történetet valóban elkezdi textusként olvasni, s a narratológia eszköztárával vizsgálja a bűntényt – hisz: „Egy bűntény, akár egy szöveg, mindig csak értelmezéseiben létezik”. A könyv záróakkordja az Árnyképrajzoló – az első oldalaknál meglepődtem, annyira más, annyira szokatlanul új a hang, annyira a kötettől elütő a történet. Az elbeszélés főhőse a festő, aki már csak árnyképeket rajzol – a legkiválóbb minőségű kínai tussal örökíti meg a szalonok vendégeit, jobban mondva árnyékukat: egy ember, akit a fény századában, forradalmak és a jövő művészetét hirdető bankárok közt épp az árnyék, a szürkület, az „átmenet kapuja” érdekel. A titokzatos-misztikus történet, a csöppnyi egzotikum, a játék az értelmezési lehetőségekkel nekem az olasz író, Baricco regényeit juttatja eszembe.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok