dokumentumok
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Lukács György

Új magyar költők. A Holnap

Ennek a kritikának igazi tartalma – akárhogyan fognék is hozzá – egy lehet csak: megállapitani, mit jelent a mai költészetben Ady Endre; mit hozott, olyat, amit lehet továbbfejleszteni, mindenkinek tulajdonává tenni; mit változtatott az új verseken az, hogy ő itt járt közöttünk. Másszóval és egészen röviden: mennyi és mi a folytatható az Ady Endre költészetében? Az anthológia itt kínos helyzetet teremt a bíráló számára: ha volt értelme, hogy kiadassék, ha van haszna, hogy megjelent, csak ez lehet és mégis talán igazságtalanság most felvetni ezt a kérdést, amikor mégsem csak ők heten a mi egész új liránk, és amikor minden kiválasztás meghamisitja minden költőnek profilját, ugy, hogy azokról közülük, akiknek itt olvastuk először verseiket, csak a legnagyobb fenntartással és mély gyanakvással, saját itéletünk helyességével szemben merünk irni.

Csak egy pár megjegyzést így a fődolgokról. Ady költészetéből – a közönségre – mégis a lényege hatott a legerősebben; az, hogy a napéhes, nyugat felé néző magyar ember érzései számára ő talált először szavakat, hogy benne szólaltak meg először a magyar kulturember egészen speciális, idegenektől sem ismert, velük alig megértethető fájdalmai és vágyódásai; azok az érzések, amik minden, a lelkében nyugaton élő emberben megvannak – addig amíg itt él, itt kell élnie. És ez az új magyar érzés új nyelvet teremtett itt meg magának; új mithológia jött létre, régi fogalmak, elavultnak hitt históriai és – látszólag – csak ethnografiai tényekből; a közismert, agyonúnt „magyaros” ideológiák váratlanul félelmes, rettentő mélységekkel teli, vad erőtől duzzadó jelentőséget kaptak és az épeb annyira megszokott, nélkülözhetetlen, de örökké távoli és örök távollétében már épen anynyira sablonos nyugat, Párizs, csábító, fenyegető bizarr és ragyogó szépségeket és izzó melankóliákat. Ady Endre korszakot alkotó élménye – az irodalomtörténet nyelvén: fölfedezése – az volt, hogy megfordított egy viszonyt, kicserélt egy akcentust: eddig mindenki önmagában arra helyezte a súlyt, ami nyugathoz tartozásában szilárd, pozitív és nem problematikus (az önfenntartás ösztöne diktálta ezt neki), és felejteni igyekezett azt, ami ide köti, és azt, ami kultúrájában csak szándék és meddő vágyakozás.

Ady átlátta, hogy itt van a magyar kultúrembernek tragédiája, az, hogy magyar, és az, amennyi és ami ma Magyarországon lehetséges, és hogy boldogító önámitás csak, nekünk párhetes vendégeknek Párizsban párizsiaknak érezni magunkat. Az Ady Endre szavaiban és ritmusaiban így konkrét valóságot nyert a magyar élet és a magyar embernek – csupán helyzete szülte – igazi magyar érzései: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, még sírni sem sírhattak szépen. Én siratom magam s a népem…”

Ezt az új költészetet helyzetek hozták létre, és ha van költészet, amit a szociológia a legfinomabb, részlet-technikai pontokig meg birna magyarázni, az övé az. (Kár, hogy itt nincsen annak helye és ideje.) Mi következik ebből? Az, hogy ha van költészet, ami iskolát csinálhat, ami nyelvet reformálhat, ami „közkinccsé” válhat, hogy meglássék minden vezércikken és napihíren, úgy ez az. És mégis, vegyes, nagyon vegyes érzésekkel olvassuk azokat a költőket – itt is, másutt is –, akikben domináló az ő látása. Miért? Ezért? Vagy ennek ellenére? Én az utóbbit tartom valószínűnek. Közepes lirikusoknál (nem, nem akarok most itt neveket leirni) megható sorokat találtam, olyan csengéseket, amik megmozdították minden idegemet, amikbe – néha – egy jelző volt csak – mély élettartalmaimhoz hittem, hogy értek. Ugy érzem, mintha az Ady nyelve sok-sok embernek adott volna hangot, olyanoknak, akik nélküle örökre némák maradtak volna, és ha egy pár soruk is csak az, ami pár óra multával utána cseng még bennünk, ki tudja, nem Farkas Imrék lettek volna enélkül a mindennek felforditása nélkül? Veszélynek mondják finom emberek is az Ady hatását. Nem hiszem és nem is fogom hinni addig, míg nem látok nagy talentumot vergődni miatta. Most azt látom csak, hogy szárnyakat ad és repülni képesít, ő nélküle porban botorkálóknak is.

Két nevet vegyünk ki ebből a nagyon általános megállapitásból, a Babits Mihályét és a Balázs Béláét. Ha egy pár vers meghamisíthatja is egy költő egyéniségéről alkotható képünket, ha talán máshol készteti keresnünk lényének súlypontját, mint ahol igazán van, és a legnagyobb meglepetések ezer lehetőségét hagyja nyitva előttünk, az erejét mégis lehet éreznünk, teljes biztonsággal, tévedés kizárásával. Babits Mihály ritmusában megszólal valami, amit nálunk még nem lehetett hallani: valami vad gazdagság, a látások izzó részegsége és az érzések mélységes, komplikált és mégis töretlen primitivitása. Egy ősi, nagy, természetből fakadt, minden körülménytől független energia, nem „muszáj Herkules”-ség, mint az Ady Endréé. Valami, ami – anélkül, hogy a versek hasonlitanának az övéire – a fiatal Rimbaudra emlékeztet. Balázs Bélában pedig, úgy érzem, a mai generáció legmélyebb, legintellektuálisabb problémái formálódnak át művészetté, nőnek muzsikává. Az, aminek kint régen (hol tíz, hol húsz éve) megvan a maga lirikuma, azt keresi. Balázs Béla pár gyönyörű verse: azt hogy a lirában kifejezést találó érzésnek, a lirából kiérezhető embernek ne kelljen egyszerübbnek lennie rendes életénél, ne kelljen sok mindent elfelejtenie, ezer félére nem gondolnia, hogy verset találjanak az érzései. Balázs Béla lirája ebben annyira előtte jár annak, ami ma nálunk készül (talán ő legigazabban a Holnap mindannyiuk közül), hogy még nagyon intelligens előszóíróját is megtéveszti, elhiteti vele, hogy mentegetésre szorul ez a lira, aminek, hogy el kell jönnie, sokunknak régi vágya és gyáva meggyőződése.

(…)



(Huszadik Század, XVIII. kötet, 9. évf., 1908. júl.–dec. 431–433.)


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok