dokumentumok
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Hatvany Lajos

A holnap (Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emõd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka versei. Összeállitotta Antal Sándor.)

A holnap költői! Nem tudom mi lesz belőlük, nem bánom, mit gondol felőlük a köztünk kisértő tegnap s nem törődöm vele, hogy mit fog róluk mondani a holnapnál is nagyobb úr: a holnapután. Csak azt érzem, hogy jó köztük élni. Mióta itt vannak, van minek örüljek, van mit várjak. Sohse tudom, hogy mikor, hátha már ma, hátha most rögtön – csak, amint kinyujtom kezemet, közönyös mozdulattal a kávéház asztalán s kimarkolok egyet az ujsághalomból – tán ott lelem valamelyik napilap buta papirján azt a verset, mely felpattant bennem zárakat, mely rámutat arra, amit még nem láttam, mely sejtet olyat, amit eddig soha meg nem sejtettem? Hátha? Ez melegen tart, ez jó remény, ez kedves izgalom. És ezért oly öröm közöttük élni, és ezért oly jó tőlük várni, sokat várni, mindent várni!

Igaza van Antal Sándornak, ki a Holnap hét költőjének összegyüjtötte verseit. A magyar irodalomtörténetnek uj fejezete kezdődik. Vannak emberek, kik ráismernek egymásra, s ha csak szemük összevillant és vannak emberek, kik ez egymásranézőket, e megértőket gyülölik, kiket a fiatal szemek fényes összevillanása fölharagit. Mit jelent ez? A szavak ismét csatasorban állnak, mint egykor Kazinczy korában, mint Petőfi és Arany idejében. Itt szakadások, különválások, alakulások vannak, itt forrong valami – ne féljünk a szótól – itt a forradalom!

Ady Endre ásta alá a régi költészetet és ő teremtett ujat. Amink csak van, azt ő hozta. Teli, megrakott kézzel hozta. Nesze nektek mai magyarok és magyarkák, igy kell örülni, igy kell sirni, igy kell szeretni, igy kell irigyelni, – káromkodni igy kell és igy kell fájni! És ha nagyon örültök, nagyon sirtok, nagyon szerettek, nagyon irigyeltek, nagyon fájtok – hát igy mondjátok el! És Ady megmutatta, hogy miképp mondják el! Ujat mondott és szépet, tövestül kiforgatót, megdöbbentőt, de szükségeink szerint valót és erőset, hatalmasat. – Jönnek a vállvonogatók és azt mondják: dekadens.

Ady bizonyára a kulturvilág szenvedéseit éli át; de a dekadenciától megmenti megtámadott, megsebzett lényének nagy, buzgó, ősi ereje. Hogy türi a mát, hogy kinlódik miatta, hogy örül neki, hogy rugaszkodik ellene, hogy kap utána, mint fél tőle, és mint kivánja azt az áldott és átkozott Nyugatról hozzánk mindig késve jövő mát. „Hunnia uj szegénylegénye”, – Ady legtöbb versének ez a tárgya.

A mi ügyünket énekli, a maga ügyét. Vajjon nem inkább dekadencia-e Kisfaludysta költőink időtlen, majd kuruckodó, majd petőfiskedő és aranykodó rím és formajátéka, melyből mindent kapunk, csak épp dokumentumot nem. Ady költészetének nincs cifrája; verseiben a gondolat, a szenvedély dalol titkos, lappangó ütemre, melyet kimérni nem lehet, csupán lüktetését, éltét, lobogását érezni. „Piros dalra gyujtott a vér”. Oly kevés itt a müvészkedés, mint a zsoltár-költő, mint a népdaliró versében. Sorait hajtja titkos erő – egyszerre csak érzed, hogy a vers visz magával, beléd kapaszkodott, elsodort. Ki tudja miért?

A nagy költő után, aki „a ki tudja miértet” nem ismerte, a betetőző Arany után, az ujjáteremtőnek, ennek a széjjelvetőnek kellett jönnie. Mert ránk szakadtak a nyelvet öröklő, mesterségükhöz hozzátanult, készen született költők. Akiknek élniök se kellett, látniok se kellett és tudtak verselni. Még Petőfi is kisértett. A közönség megszokta, hogy a nép, a szerelem és a bor a költészet „örök tárgyai” – és begombolt kabátu urak szavaltak verejtékes homlokkal márciusi dalokat, népszabadságódákat és csaplárosnéangyalomokat. És ez igy volt renden.

Nyilt lázadók nem akadtak. Kiss József ezelőtt huszonöt évvel bizonyára még ugy védte magát támadói ellen, hogy ő Arany nyomán jár. Akik tapsoltak neki, azt mondták, hogy méltó tanitványa a mesternek, ma másképp mérjük őt. Ami benne utánzás, az munkájának holt része – ami egykor eretnekség volt, az él. Csak az él.

Meg-meghibbanó, titkos melódiáju verse lázitotta Arany nagyon is kötött sorát és könnyitette a járást az utánajáróknak. Csakhogy Kiss versében még nem szól öntudatosan a jelen. Csak bekopogtat.

Ezért Ady Kisshez se kapcsolódik; ezért lehetett a maga teremtménye csakis a magáé! Ha tanult valakitől, bizonyára nem müvésztől, nem költőtől tanult; tán inkább néhány felszabaditó, nyüglerázó elmélkedő volt reá hatással, kitől megtanulta, mily szabadon beszélhet, álszemérem nélkül, az igazi müvész. Ezért nyulhatott bele mélyen az emberi lélekbe s ragadhatott ki onnét, mintegy felsőbb parancsra mindent, ami odabenn terem, nő, búvik, kúszik s ezért lett mindannyiunk költője.

Olvasók öröme, költők örvénye. Mind beléje hullnak; mind elveszitik magukat általa, ha csak egy időre is! Elkapkodják eszméjét, érzését, igéjét, jelzőjét és verseket gyurnak belőle. Iszonyuság ez. Érző ember, ki tele van az életével, a saját életével, – szólni akar, s ime épp mikor megolvadt életének, szóba kellene szakadnia, közte és az élet közt, ott terem az idegen, a másik és rákényszeriti szavát. Mi lesz az ily szóból? Rá fog-e valaha magára eszmélni.

Antal gyüjteménye Adyn kivül még hat költőnek adja verseit. Hat költőnek, akik ugyan Ady körül csoportosulnak, tanultak is tőle, de nem adták el magukat neki. Ébredők, tapogatódzók, keresők, szárnypróbálgatók – de mindannyinak volt már egy repülése. Mindenkinek van oly hangja, mely csak az övé, melyre rá lehet ismerni.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok