polémia
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Rákosi Jenő

Holnaposokról és modernekről

Az Almanach körkérdései a legujabb irodalomról egymásután megszólaltatták a fővárosi napilapokat és kritikusait. Rákosi Jenő a Budapesti Hirlap deczember 20-iki számában nagyobb terjedelmü tárczát irt „A Holnap” czimen arról a költői mozgalomról, mely Ady Endrét ismerte el vezéreül és Nagyváradról indult a lelkek meghóditására. Ebből a tárczából közöljük Rákosi beleegyezésével az alábbi részt:

Mily érdekes jelenség! Egy egész iskola, egy fiatal poétai nemzedék és nemcsak nem tehetségtelen, de igen is feltünő hivatottsággal ékes – a mely elszakad a tegnaptól és már a holnapban ostorozza, sarkantyuzza vérig, száguldó, tomboló pegazusát. Ez urak életéből kiesett a Ma. Multjuk – mindnyájunk erkölcsi alapja, létjogosultságunk és törekvéseink jogosultságának oklevele – nincsen, a Jelennel nem törődnek, a Jövő kapuit döngetik féktelen kétségbeeséssel, mintha attól félnének, hogy lekésnek a vonatról, a mely még meg sem érkezett. Ők nem tudják, hogy a Mának alapja a Tegnap, a Holnap alapja a Ma. Voltak lángeszü tudósok és művészek, a kiket koruk meg se értett, meg se becsült; a kik mint mondani szokás: megelőzték korukat. Van a ki csak évszázak mulva jutott tehetsége jogaihoz, értéke koszorujához. De ezek egyesek voltak. Hogy egy egész nemzedék játsza a félreértett vagy meg nem értett lángész szerepét és a Holnap köntösében, szineiben, eszméiben, kedvében tomboljon s dühöngjön közöttünk. Ma, ez bolondos dolog. Nem lehet egyébnek mondani, mint hóbortnak, vagy mániának. És pedig ne higyje senki, hogy ez a Holnap hóbortja és mániája! Nem, ez tisztára a Mának erkölcsi, szellemi és művészi kórsága. Mit tudjuk akár mi, mit akár ők azt, hogy mi lesz holnap! Mit fognak és miképpen dalolni a holnap eljövendő költők? Lehet, azok is elégetik az ő tegnapjuk hidját (s akkor befellegzett azoknak, a kik ma égették el a magokéét) s lehet, azok is megint holnaposak lesznek, mint a maiak. Lehet, hogy egyáltalán divatba jő csak a holnapnak élni és a mát kutyába se venni. Az is meglehet, hogy ez a mánia a versirásról átcsap egyéb becsületes foglalkozásra is és mindenki minden funkczióját és kötelességét csak holnapra igéri. Beleköp a Ma tálába, mert majd csak holnap fog enni, holnap szeretni, holnap fog házasodni. Dolgozni? Majd holnap! És igy tovább. Az emberiség megszünik a maga korának a dolgait végezni, inkább csinálja a jövő nemzedékét. Még a verseket is, a miket ma irnak, sőt ki is nyomtatnak (igazán nem tudom, mi czélból), elolvassuk, majd – holnap.

De ne ámitsák magokat és egymást fiatal barátaink ezzel a hol gőgös, hol pökhendi holnappal.

Szó sincs róla. Semmi holnap. Ma, ma és ma. Még a próféta is, a ki a jövőbe lát, a mát, a saját idejét szolgálja, annak világát éli, annak jósol és holnap egy bizonyos mértékig antikválva van. A mi duzzadt vérü holnaposaink is vér a Ma véréből. Gyermekei, szülöttei, kölykei vagy hajtásai a Mának. Erényei és erősségei vagy bünei és gyöngeségei. Virágai vagy eltorzulásai. Alanyai vagy tárgyai ennek a mondatnak. A mondatnak, a mely megvan és nem a mondatnak, a mely még nincsen meg, a mely csak holnap fog megkonstruálódni más alanynyal és más tárgygyal.

Sőt ha jobban a szemök közé nézünk Apollo e fenegyerekeinek, e hiszterikus zseniknek, rájöhetünk, hogy ők bizonyos tekintetben nemcsak nem a holnap hősei, de már a Má-éi sem. Más művészetek adeptusai már megelőzték őket kótyagos lázálmaikban. Vagy soha se hallották volna hírét az impresszionista és szeczessziós festőknek és műépitőknek, meg a jövő zenéje nagyhaju hőseinek? Festőknek, a kik nem rajzban, nem kompoziczióban, nem a szinek harmóniájában keresik a művészetet (mert ez az enervált Tegnap művészete), hanem a szinfoltokban és abban az egyéni látásban, a mely kéknek nézi, a mit az egész világ zöldnek lát, pirosnak a sárgát és feketének a fehéret? És műépitőknek, a kik a szimmetria trónjába az ametriát ültették és bizarrul vonalzott, végtelen kacskaringókkal beszőtt sikokban keresik a Holnap építészetét és diszitését? És muzsikusoknak, a kik Wagner utjára léptek Wagner talentumának századrésze nélkül és többé nem muzsikálni akarnak régi mesterek törvényei szerint, hanem beszélni, magyarázni, filozofálni akkordokkal, hangfoltokkal és hangtömegekkel. Nem egy fölfordult világ ez? A mikor a poéta, a kinek rendelkezésére áll a nyelv, mely a gondolatok kifejezésének az eszköze, immár csak ugynevezett hangulatokra, benyomásokra, elmosódó érzésekre, ideg- és lélekbeli izgalmakra dolgozik, a mi a zene föladata lenne; a zene pedig okoskodik, magyaráz, filozofál, sőt konkrét dolgokat, eseményeket, valóságokat akar megérzékiteni, a mire csak az iróknak és költőknek van elégséges fegyverük: a nyelv.

Az irodalom holnaposai valósággal nem egyebek, mint e zenei, piktori és épitészeti szeczesszionisták a magok terén, a kik pedig már félig-meddig a tegnapéi. És semmisem inkább a máé, mint ezek a holnaposak. A ma lázas és türelmetlen keresése, forrongása, törekvése egy uton, a melyről egyáltalán nem lehet tudni, hogy valóban a holnapba vezet-e. Nem mintha a holnap okvetetlen meg nem jönne. De nagy kérdés, olyan lesz-e, a milyennek a mai képzelődők álmodják. Egy bizonyos, mire ez a holnap itt lesz, ök mindenestül már a tegnapéi lesznek. Nem, mégsem mindenestül. Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka, kiknek-kiknek ezek közül egy-egy bokréta verse van A Holnap czimü könyvben. Ady Endrének is, többé-kevésbé a többieknek is van kinek egy, kinek több szép és kedves verse a könyvben. Ezek a versek elmennek a Mából a Holnapba, a Holnapból tovább, az ezerszeres holnaputánokba. Valószinü, hogy ezek a fiatal poéták éppen ezeket a verseiket becsülik legkevesebbre, de ettől nem lesznek ezek a versek roszabbakká, a többiek jobbakká. Hiszen nagyobb részük érthetetlen, mert zenei hatásokat keres. Villogó, rémes, félemlitő, izgató mondatok vagy helyzetek odavetésével és ismételgetésével keltenek valamely borzongást, sejtést, kényelmetlenséget, nyugtalanságot az ember lelkében, annak a fizikai gyönyörnek, melyet ehhez a zene tud adni, tized, századrészével se, mert hiszen erre a nyelv – a legszinesebb és legritmusosabb is – gyenge és szegény, ha a világos megértés döntő és óriási tényezőjét érintetlen hagyja.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok