polémia
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Miklós Jenő

Forrongás

Tulajdonképpen még semmi sem történt, a magyar irodalom uj, nagy határt kijelölő fordulón áll. Az a benső forrongás, mely csak a sértett lelkek mélyén izzott, mely csak a tarlók mentén hagyott katánghoz juthatott, de a melynek áldásosabb, dusabb, aczélosabb vetése lehetne és egyszeribe lehetne, mint volt az utóbbi évek és sok, fölösleges, elveszett évek minden aratása, az a forrongás a maga egyedi elszigeteltségének gátjához csapódott. A csendesen zarándoklók már hallják az egymás énekét. Mellőzött, elhallgatott, egészen uj nevek, uj utak és uj gyönyörüségek, eddig csak a végeken megvivott csaták forró zivatarja van keletkezőben, a fiatalok föltámadnak és életet követelnek a halottaktól. Ott táboroznak a temetők szélén, a melyeket még is csak föl kell egyszer szántani. A nagy magyar ugar, csufolódhatnak a bérlői, a mennyit akarnak, már lábraálló uj vetést ringat. Kalászát a magyar közönség kapja, rajta áll, hogy szeretettel elfogadja-e? Elfogadja-e a mit az ifjuság frissen és virágosan ad. Frissen: az álmaikat, minden reménységüket, virágosan, mert sok könytül ázott: az egész szivüket.

Nálunk az iróságot különösmód osztogatják. A kiadók üzleti kedve, a tehetségtelenek maga adminisztrácziója, nagy lapok öszszeköttetései, klikkek, pénz és divat, fárasztó hosszu küzdelem, huszszoros bukás és talpraugrás és végül az irói észtől idegenül, hidegen, megalkuvón megirt könyvek, a melyekről csak az irodalmi nagy-mogulok iratnak, de senki sem olvas – s maga a fogyasztó piacz is, mely élesen határolt, egymástól elszakadt, két részre oszlik. Az aránytalanul kisebb a nyugat kulturájával méri és jogosan méri mindazokat, a kik elébe kerülnek. De idegen marad a magyar irodalomhoz, mert hiába vár egyre ujabb és ujabb szenzácziókat s mert nem tudja, hogy ennek az irodalomnak legnagyobb része vagy teljesen szétszórtan, vagy a kiadók s az irók asztalfiában, vagy csak az irók lemondásában él. A piacz másik része elfogyaszt mindent, a mi olcsó, a mivel becsapják, a mi diszmunka, vagy silány száz egynehány füzet. Izlése, kivánsága az arany garasra dolgozó kiadók haditerve s az ügynökök rábeszélő tehetsége szerint változó. A mi könyv e két piacz fogyasztásán kivül még megjelenhetnék, azt laponkint itt-ott az ujságok rovatában kapja reggelije mellé a busuló magyar. Mindebből pedig olyan nehéz megélnie az irónak, hogy meg se próbálja. A hivatás szinte beteges martiromságából, vagy daczos kétségbeesésből fog munkába, néha még a maga ereje szerint is.

Most pedig, hogy a fiatalság önmagára talált, hogy nem: virágozni, dehogy, élni akar, már ott nyesegetnek a kertészek az ur szőllejében s minden uj hajtást egyszeribe el akarnak pusztitani. Jelszavakat vágnak a köztudatba: „modern és nem modern”, tehát „hazátlan és fajmagyar”, „értelmetlen és zamatos”, „Petőfi, Csokonai, Arany és a Holnap költői”, „Páris és Debreczen” mintha bizony, valaha is, éppen ők döntötték volna el, hogy hol van a magyar irodalom, a mit különben soha az ördög sem kérdezett tőlük. Ezek az urak, a kik sokkal veszedelmesebbek, mert stallumaikban az egymás segitői, semhogy egykönnyen napirendre lehetne fölöttük térni, ezek a jó urak készakarva összekavarnak és összezavarnak mindent a tekintélyükre adó s tisztán nem látó publikum előtt, hatalmukkal, nagy sajtóorganumaikban tudva, rosszhiszemüen és ha kell, rágalmazva, az egész meginduló félben levő nagy mozgalmat négy-öt vidéki fiatal poéta véletlen egyesülése alá vonják, de ugyanakkor nem veszik észre, hogy már ez a kicsi, nem is szerencsés egyesülés egymaga rákényszeritette őket, hogy vele foglalkozzanak. A „Holnap” már mindenesetre elérte azt, hogy ma irnak róla, a mi nem lévén családi szinházakról, vállalatokról, vagy családi politikáról szó, még is csak valami.

Mi lesz itten, ha az irodalommal hitük szerint foglalkozók mind egyesülnek! Ha a közönség olcsón jó könyvet kap. Ha az irók irásaik után megtudnak élni.

És megteremtik az új magyar irodalmat.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok