polémia
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Ignotus

Nemzeti-e a mai irodalom?

Az Almanach e kötetében, mely a mai magyar irodalom kérdéseivel foglalkozik, e sorok számára az a kérdés van feltéve: menynyiben nemzeti vagy nem nemzeti a mai magyar irodalom? E kérdésnek mér megtevése is, legalább valamennyire, felelet és állásfoglalás, mert a szempont, melyből az irodalmat nézi, meghajlás a felfogás előtt, mely az irodalom számára egyéb kötelességet is ismer annál az egynél, hogy művészi legyen. Én magát ezt a felfogást nem vallom. De ebből nem következik: sem az, hogy ne tudnám én is az irodalmat e politikai szempontból nézni, mely csupán a művészettől idegen, de nem magamtól, a ki szeretem a politikát, – sem, hogy a művészi szépséget elvitatnám minden olyan irástól, melyről a nemzetiség monopolistái kegyesen megengedik, hogy ez igenis nemzeti. Sőt még tovább megyek. Én is azt vallom, hogy csak az művészi, a mi nemzeti. Csakhogy ezt nem parancs gyanánt szabom meg, hanem megfigyelésképpen szüröm ki. Ez törvény, – de nem ugy, olyan válogatást engedően, mint a büntetőtörvény, hogy követhetem is és ekkor kutyabajom, de meg is szeghetem s ekkor sem történhetik egyéb bajom, mint hogy becsuknak érte, – hanem ugy, mint a mozgás törvényei, a melyeket akkor is követek, ha meg sem mozdulok, követek, mikor szembeszállok is velük. A művészet az egyéniség megjelenő formája, az egyéniséget pedig, mint Taine óta nem lehet máskép látni, a származás határozza s a körülmények határozzák meg, vagyis ugyanazok a feltételek, a melyek a nemzetet, jobban mondva azt a valamit, a mit ma értünk ezen a néven. Ez nem azért van igy, mert igy illik és igy hazafias, hanem azért, mert nem lehet máskép. Ez annyira szükségképen való, hogy nemzeti az a művészet is, ha művészet, a mely nemzetietlen sőt idegenutánzó. Mert bizonyos hogy máskép nemzetietlen a magyar, mint a német, s az idegent is máskép utánozza az olasz, mint az angol. Mint a hogy az uniformisos angol gunyában máskép fest a római gavallér, mint a bécsi, a Montmartre apache-nótáit is másféle lélektelenséggel utánozza a sörtől békés München, mint a szegénységtől gyáva Budapest. Ugyanazon német esztétikusból egészen más leveleket lop le a magyar akadémikus, mint a spanyol, sőt a horvát irodalmi nyelvben, mely szakasztott olyan elsietett, dilettáns és leginkább német hatású nyelvujitáson ment át, mint a mienk, egészen másfajták, mert, hogy ugy mondjam: specifikusan horvátok a horváttalanságok s a germanizmusok, mint a mi neologiánkban a magyartalanságok s a németességek. Mindezeken felül pedig ugy a magyar, mint a horvát nemzetieskedés türelmetlensége is megismerhetően más szinü, ha német zsidóból lett magyar avagy horvát fajmagyarkodik vagy fajhorvátkodik vele, mintha svábnémetből lett szittya avagy illir tizedel meg vele nemcsak eleveneket, de még holtakat is.

Ez ugyszólván természeti jelenség, s ebből aztán nem igen következik egyéb, mint az, hogy politikai követeléssel a művészet elé állani csak akkor szabad, mert akkor kilátásos, ha a politika az ő követeléseiben alkalmazkodik a természet, vagyis a valóság adta körülményekhez. Olyan értelemben értett nemzetiességet, a minőt a hivatalos esztétika gondolattalansága vagy rosszindulata a magyar irótól követel, nagyjában követelhetnek például a franczia irótól, a kinek hazájában nyolczszáz esztendő óta egybeolvadt nyelvü fajok élnek szorosan együtt, egyforma hatások alatt. Ebben az országban is különbség, könnyen megismerhető különbség van a normann, breton és provencei származásu városi vagy falusi, párisi vagy vidéki neveltetésü iró között, de mégis a ki franczia s Francziaországban születik, nagyjában hasonló tipus; nagyjában egyforma hatásoktól körülvéve, nagyjában ugyanazon gondolatmenettől neveltetve nő fel. Természetes, hogy az ilyen ember beszélő, felfogó s kifejező módjában, hibáiban és erényeiben, eszességében s elfogultságaiban, hajlandóságaiban s gyülölségeiben valamennyiükkel egyforma s valamennyiük előtt kedves. Nálunk olyan értelemben értett nemzet nincs, mint a minő a franczia; a magyar nemzeti politika csak igyekszik arra, hogy a magyar nemzetet ilyenné formálja. Ha ez az igyekvés nem meddő, ha lesz foganatja és megállnak az alkotásai, akkor, hosszu idők mulva s a mikorra ez az amalgám régen homogénná olvadva, nagyjában egyforma embereket termelt majd s ezeket nagyjában egyforma hatások alatt növesztette majd fel: joggal lehet majd azt is várni (s ekkor is csak várni, de nem követelni), hogy eljövendő költői ugy énekeljenek, hogy minden magyar polgár azt érezze: ez az ember az én lelkemből dalol. Ma azonban ez lehetetlen. A magyarság ma még csupa faji, nemzetiségi, társadalmi és felekezeti szakadék, s egymástól külön élő rendjeit, osztályait, közösségeit és csoportjait olykor alig fűzi össze egyéb egyformaság, mint a nyelvnek azonossága, ezé is inkább az irodalmi és hirlapi nyelvé, mint azé a népi nyelvé, melybe minden nemzeti nyelv gyökerei lenyulnak. Ma még felnőhet, nőtt is fel bőven s városaink magyarosodásával mind bővebben magyar ember, aki a magyarság iránt való minden szeretete, érdekein való minden csüggése, sajátságai iránt való minden hajlandósága mellett a sajátos, a faji s különösen a népi magyarság illetését nem érezte egy perczre sem máskép, mint olvasmányból. Az ilyen, ha költő, vagyis ha becsületesen önönmagát fejezi ki testével-lelkével egybeforrott kifejező módokon, aligha lesz olyan módon magyar, mint a milyen francziának a franczia iró, még kevésbbé abban az értelemben, a melyben nálunk, a hol az országházában még a tótnak s az oláhnak is azt kell mondania magáról, hogy magyar, viszont az irodalom hajdui, bakói és koronaőrei csak azt hajlandók magyarnak elismerni, a mi a sajátosan magyar köznépnek vagy köznemességnek külön társadalmát, életét, politikai gondolatmenetét s emberi világnézetét tükrözi vissza, a lehetőségig olyan nyelven, mely tüntetően tartja a rokonságot a paraszt beszédével. Ez az, a mit magyarnak tekintenek, s ez az, a mit egyedül hajlandóak nemzetinek elismerni.

Most már szó sincs arról, mintha ebből a környezetből ne lehetne gyönyörü tárgyakat kiragadni, ezen a nyelven ne lehetne halhatatlan szépségeket megalkotni, e világnézettel ne lehetne a művészet legmagasára emelkedni. De csakis azoknak, a kik e szükebb világba valóban beletartoznak s a világ nézésében valóban itt tartanak. Azonban nemcsak a nagyvilágban, hanem még azon a területen is, a meddig a magyar szó elhat s azok közt az emberek közt, a kik politikai terminus szerint magyarok, vannak olyan hatások, kürülmények, föltételek, gondolatok, törekvések és fejlemények, melyek sem foglalatukban, sem kifejeződésükben nem vágnak egybe ama sajátosabban magyar világ tartalmával és hangjával. Azonfelül még e szükebb körön belül is a mai napnak nagyobbak, bővebbek s magasabbak az érdeklődései, mint voltak azokban az időkben, mikor halhatatlan vagy érdemes művészei, az Arany Jánosok, a Jókai Mórok, a Mikszáth Kálmánok virágzottak vagy nevelkedtek. Mit tegyen az uj vagy a másfajta ember az ő uj vagy másfajta mondanivalójával s azzal a valósággal, hogy az ő kifejező eszközei mások, mint másoké vagy az elődöké? Hazudjon, utánozzon, alakoskodjon? Akkor lehet jó politikus, de rossz poéta és csapnivaló művész. Legyen iró és ne törődjék egyébbel, mint hogy azt irja, a mi kikivánkozik belőle, ugy, a hogy ő tudja? Akkor nem magyar és nem nemzeti. Legjobb, ha vagy befogja a száját, vagy nem törődik a politikával, a cenzurával, a jó vagy rossz osztályzatokkal s apai figyelmeztetésekkel vagy hivatalos tilalmakkal, hanem ugy dolgozik, ahogy a tehetsége, a származása, az érzése, az egyénisége tudnia adta. Neki nem kötelessége sem másnak, sem másmilyennek lenni, mint a mi – s ha vannak, a kik szeretnék, ha a magyar költészet is abban az értelemben volna nemzeti, mint a franczia, s ha lehetséges és ha jó az, a mit szeretnének, akkor e politikai kivánságokkal ne a költőket zaklassák, hanem a politikát, hogy az teremtse meg (ha tudja s ha van hozzá ereje, ötlete, bátorsága, becsülete, nagylelküsége s elfogulatlansága) azt a homogén magyar nemzeti társadalmat, mely egyedül termelhet homogén nemzeti irodalmat.

Ezek után pontosan felelhetek ara a, még egyszer mondom: nem művészi, hanem politikai természetü kérdésre: Nemzeti-e a mai magyar irodalom? Az is, nem is. Az abban az értelemben, hogy nincs Magyarországon, különösen a nyelvükben is magyarrá lett rétegek, fajok és egyéniségek közt akkora válasz, hogy legtávolabb jelenségeiken is át ne vonulna sok mindenféle olyan egyformaság, melyet mi magunk alig látunk meg, de az idegen épugy észrevenne, mint a hogy nagyjában egyformának látja a legkülömbféle rangu, rendü és származásu magyar embert. De nincs akkor, ha kirekesztünk a magyar nemzetiességből minden ujságot, minden intellektualitást, minden változandóságot, minden elégedetlenséget, minden tudományosságot, minden forradalmiságot, minden nagyvilágiságot, városiasságot és haladottságot, – a mint minderre rámondták már egyszer vagy másszor és pedig nagytekintetü férfiak, a kik maguk is föbelőhették volna magukat, ha őket is erre a mérlegre vetik: hogy nem magyar és nem nemzeti. S hogy van ilyen nem magyar és nem nemzeti irodalmunk is, sőt virágzó és értékes, tele erővel, frissességgel és fejlődőképességgel, az nagy szerencséje annak a nemzeti politikának, melynek nevében indexre irták. Mert nagyzási hóbort volna álmai közül a jogos és a lehetséges is, ha csakis olyan embermatéria állana rendelkezésére, melynek költői nem tudnak egyebet, mint utánozni a halottakat s meg nem érteni az élőket.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok